Émile Verhaeren:
Ülj mellém, s nyújtsd kezed

Ülj mellém s nyújts kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyürűz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd a láng! Ne vedd,
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.

Óh, örömünk mily szép és ifjú még,
ha üt az óra és zendít arany zenét,
s én hozzád simulok és lassan simogatlak,
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.

Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörűségem.
hivogató husod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hívó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a szíveden és pihen.

Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra múltán,
mikor szereteted anyásabban borúl rám
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tünését kísérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte