- Nagyanyámnak -

ünnep van ma is
az, hogy élsz még
a diófák okkere mutatja
a törzsek sosem hajlása
bőröd langyosa, selyme
belefúrom magam hajad illatába
nagyanyám

szeretem, ahogyan a kezemet fogod
bátor vagy, ahogyan harcolsz az elmúlással
és én ifjúként a jövőhöz gyávulok

tolószékedben ülve
a fötrő rigókat nézed
szabadok és feketék
mondod:

mi az hogy szabadság?
mi az hogy boldog?
mi az hogy ünnep?

hiszen csak ez van:
küllőárnyak közé zuhanó alkony
és a rigók a koppanó diók között
fejkendő-szárnyukkal reppennek

de hova? de hova?

napsütéses ősz volt
nem tudtam, hogy visszajár majd illatod
azt hittem, a ruhákkal együtt
a szekrényben hagytad
azóta egyszer megpróbáltam kinyitani
halálszaguk volt
pedig felismertelek benne

az a vaskos diófaszekrény most messze
a vállkendő, a szoknyák
szerintem itt vagy most
és a hátam mögül meztelenül nézel

amikor kentük a sebeidet
kimentem sírni
hogy bent neked mosolyoghassak
a tükör háta mögött
volt egy pap
de nekem csak egy idegen
sosem hallottam addig az utolsó kenet szavait
és nem láttam, ahogyan szemedből a kórházban 
szilveszter éjjel kirepülnek a csillagok

ha rá gondolok
igyekszem békés őszökre gondolni
a nyárfalengetőkre
a háztetőkön maradt tollaslabdákra
a hordók alján ragadt sárga esővízre
nem a stroakos évszakra
ami után tehetetlenül nézzük
ahogyan az idő
egyre mélyebb szakadékot vés
a létezésről szőtt defregmentált álmainkba