Álmatlanul

Fekszem az ágyban,

És merengek a szomorú magányban.

A szobámban félhomály van.

Az ágy oly szokatlan.

S az éj végtelen, álmatlan.

Gondolatom mindig csak hozzád száll,

Az arcod pedig előttem már.

Még mindig tisztán érzem,

Ahogy végig simítja kezem.

Látom, amint csukott szemmel élvezed,

Mintha az lenne a végzeted.

Nem akarom, hogy megmozdulj,

Csak azt, hogy pihenj, ellazulj!

A szívedet halljam hevesen verni,

És ne akarj most innen felkelni.

Add át magad minden szépnek,

Mikről neked most kezeim beszélnek!

Sokszor remegve érintelek,

Suttogva szavammal kedveskedek,

Hogy tudd, nagyon szeretlek.

Tested minden részét emlékeimbe vésve,

Megízlelem bőröd, hogy még sem legyen vége.

Hisz’ olyan jó azt látni,

Mikor ajkadból sóhaj tör fel,

S úgy érzem, kérlelsz: Ne engedj el!

Majd ha már álomba zuhantál váratlanul,

Mindenem nyugodt, s lelkem is ellazul,

Újra egyedül találom magam, álmatlanul.