Üdvözlöm ezt a fórumot! Vitába nem szállnék a soraival, annál is inkább, mert talán tíz verset írtam irodalmi pályafutásom során, a verseket én csak olvasom (de ezt tudjátok rólam). Remélem, az itt alkotó, verseket író CINKE-tagok hasznos észrevételeikkel teszik még színesebbé Anita felvetéseit, mindannyiunk épülésére.
Parázsló vitákra számítok, és magam részéről azt ígérhetem, hogy lelkes olvasója leszek az itt leírtaknak.

Kedves Verselők, Olvasók, Profik, és Laikusok!

A verstan azért „tan”, mert meglehet tanulni. Sőt, aki ezzel foglalatoskodik, annak nem árt, ha tudja.
„Magyar nyelv és Irodalom” Emlékszünk? Ráérő diákéveinkben nem biztos, hogy jobban lekötött volna, mint a labda, a papírsárkány, vagy később a csajozás.
Ennek köszönhetően nekem nem sikerült elsajátítanom azokban az években egyetlen módszerét sem a 31-ből, mint a:

Alexandrinus
Alkaioszi strófa
Anapesztus
Anyegin-strófa
Aszklepiadészi sor
Balassi-strófa
Blank verse
Chaucer-stanza
Ciklikus versláb
Daktilus
Disztichon
Az ember tragédiája verselése
Félrím
Haiku
Hendekaszillabus
Hexameter
Jambikus verselés
Jambus
Mora (nyelvtan)
Nibelung-strófa
Pentameter
Petrarcai szonett
Sablon:Ritmus
Rondó
Rím
Shakespeare-i szonett
Szapphói strófa
Szonett
Terzina
Trocheus
Ütemhangsúlyos verselés

tudományát. Mára sem biztos, hogy okosabb lennék, csupán megfoghatatlan késztetést érzek arra, hogy versszakokba rendezve mondjam el mind azt, ami körülvesz, ami vagyok, vagy ahogyan látom az eseményeket. Sőt, néha egyetlen költeménynek hiszem magam, mert ahogy Anita is írta, belém ivódik, elhiszem igazát – véremmé válik.
Alaktalanul is kitűnik a versből a költő. Persze, a legjobban célba ért hatás az, ha magunkat látjuk, és olvassuk vissza a versekben. Aki erre képes, mind írni, mind olvasni azt, ott már majdhogynem lényegtelen ki a szerző, és ki az olvasó, hiszen egyesül a kettő, így lesz a vers személyes az írójának, s az olvasójának egyaránt.
Na igen ám, de hiába a verstan, hiába a mondanivalóság, a szóösszetételek rendezettsége, ha nem rendelkezik azzal a plusz töltettel, amitől én, mint halandó olvasója úgy nem érzem magaménak, hogy már-már aszerint éljek, vegyem a levegőt, lássam el egyszerű, vagy bonyolult feladataimat, elhiggyem a „naplemete”, a „pirkadat” csodáját annak, ami én magam vagyok.
A KÖLTŐNEK HITELESNEK KELL LENNIE! Ha kell, beledöngöljön a fotelba, ha kell megbotránkoztasson, nevettessen, sirattasson, lepkehálóval fogja be a lelkem, hogy aztán szabadon engedve gondolataimmal részese lehessek annak, amivel megajándékozott.
Egyszóval: HATÁSVADÁSZ

(A többit, majd utánatok folytatom.)

Örülök ennek a fórumnak:))) Egyelőre még csak olvasóként, szemlélődőként, hisz én nem vagyok művész... De olvaslak Benneteket:)

Szeretettel ölellek: Judit

SZERINTEM A VERS  2.

Te miért írsz?

Feltették már Neked ezt a kérdést? Mit feleltél rá? Egyáltalán, gondolkoztál már ezen?

Általában mindenki nyomot akar hagyni a világban valamilyen formában: van, aki a gyereke szemében látja életének folytatását, van, aki szeretetet oszt maga körül mindnekinek, van, aki ír...
Van, aki egy közösséghez szeretne tartozni, és mivel lehetőségei korlátozottak, ezt az Internet segítségével az írásokon keresztül teszi. 
Van, aki jelen akar lenni nap mint nap mások életében, azt szeretné érezni, hogy fontos másoknak - egy idő után kivívja ez által, hogy "rangja" legyen egy közösségen belül, illetve eltűnése esetén hiányozzék az őt megszokók köréből.
Van, akinek le kell írnia legbelső és legtitkosabb gondolatait, mert megőrül, ha nem mondhatja el valakinek, így hát kikiáltja az egész világnak azt, ami iszonyatos feszültségként feszíti szét belsejét.
Van, aki hobbyból farag verseket, kedvet kapott rá, utána olvas, tolla egy idő után egyre ügyesebben fog, gyakorlott lesz.
Van, aki az írás által meghasonlik. Kifelé mutat egy olyan ideális képet, amivé ő maga lenni szeretne, - bár ezt sosem érheti el a való életben. Így hát a virtuális világban próbál kiteljesedni, egy másik személyiséget felvenni - a Net buktatóinak köszönhetően kisebb-nagyobb sikerekkel.
Van, aki nem tehet mást, csak úgy jönnek belőle "öntudatlanul" a pszichéjében mégis valahol nagyon is elrendezett sorok.

Igaz vagy hamis: Mutasd, mit írsz, megmondom ki vagy (?)

Az esetek nagy többségében igaz a fenti állítás. Az emberek saját lelki vetületeiket igyekeznek feldolgozni az írás által. "Feldolgozni" - erre a szóra sokan felhorkannak. Az írás terápia, kibeszélés, gondkiadás, levezetés, megszabadulás, az utolsó pont elhelyezésével bekövetkezik az írójában a katarzis élménye, hogy "ezen is túl van, ezt is lezárta". Egyszóval az ilyen vers érzelmi töltetből fakad, lelki rétegek bugyraiból tör elő - és ez bizony messziről érződik rajta. Ne godnold, hogy ez rossz, vagy szégyellni való.

Egyáltalán nem, sőt! Ha rendelkezik a versed ezzel az érzelmi töltettel, nagy előrelépést tettél afelé, hogy jó verset írj!

Sokan félnek attól, hogy verseiken át nyitott könyvvé válik a lelkük. Leplezni próbálják magukat, mesterkélt módon álarcok és pózok mögé bújnak - a kicsit is szakavatott szem viszont azonnal kiszúrja, hogy "itt bizony valami nem klappol". Sokszor épp ezek azok a versek, amelyeknek formai kivitelezése tökéletes vagy ahhoz nagyon hasonló, hiszen a szerőjük erre fekteti a legnagyobb hangsúlyt, arra gondolva, hogy a formai tökély eltussolja azt a bizonyos kis "bibit", amitől "bűzlik a vers". El kell árulnom: nem tussolja el kicsit sem. Sőt! Gyakran nagy kontraszt van a formai tökély és a mondanivaló részleges vagy teljes hiánya között!

Azonban az is megtörténik, hogy mind a forma, mind a mondanivaló tökéletesen egy, méghozzá magas szinten mozog, azonban mégis jelentkezik a "valami nem stimmel a verssel" effektus.

Az én-versek fontossága

Fontos, hogy kiadjuk magunkbl a gondolatainkat. Ehhez azonban legelőször meg kell tudni fogalmazni azokat: pontosan mi az, ami foglalkoztat, nyugtalanít, örömmel tölt el, kétségeket ébreszt bennünk. Alapvető építő köve ez a versnek nevezett útnak, sőt mi több, ez már maga az út! Ha képes vagy magadról írni, kifejezni saját érzéseidet, gondolatvilágodat, egy idő után képes leszel ráérezni mások személyiségére, gondjaira, sőt képes leszel átérezni mások útját.

Lépj túl az én-verseken

Talán az egyik legnehezebb feladat túllépni az én-verseken. Ne rólam szóljon minden írásom, hanem, - az esetleges stílusbeli élmény mellett - adjon is valami plusszt az olvasónak. Ez már bizony nem alap szint. Körül kell néznünk a nagyvilágban, milyen más témák találhatóak meg, ha még eddig nem tettük. Akár a napi sajtóból is ránk üvölt rengeteg téma: például a politika. 
Sokszor politikai tartalmú versekkel is találkozhatunk, ami például mindenkit érint, általában mégsem a személyesen saját magunkat érintő megfogalmazása a célszerű ennek.

Itt vetődik fel a kérdés, hogy hogyan álljunk neki egy nem én-központú vers írásának. Szerintem először is fixáljuk a témát, és a mondanivalót, és azt, hogy mit szeretnénk kifejezni az írásunkkal - mint eddig rendesen minden esetben. Majd ezt követően megnézzük, hogy milyen érzéseket szeretnénk kelteni olvasóban, a befogadó félben. Innen máris eljutottál arra a pontra, hogy kivülről szemléled saját versedet! Ennek a kivül állásnak tükrében most vedd elő és gondold át még egyszer a lista elejét - és máris nyúlhatsz a tolladért. Talán nem is olyan bonyolult, mint elsőre gondolná az ember!

A versed, mint a saját ujjlenyomatod

Tudtad, hogy a versed él, lélegzik, egy kiszakított darabka belőled? Ha nem, hát jó ha most megjegyzed ezt, mert bizony a verseid tükrében látnak Téged az olvasók! S ha már egy darabka belőled, ne hordozná épp úgy a teljesen egyedi ujjlenyomatodat, DNS-edet, mint az az üvegpohár, amit egyszer megfogtál?  Pontosan ezért fontos, hogy legyen egyéni stílusod, egyéni kifejezésmódod, olyan szóhasználatod, ami csak rád jellemző, és amiről alkalomadtál bármikor felismerik, hogy azt a verset bizony Te "követted el" és nem más.

Gondolj csak bele, milyen jó érzés lehet, amikor valaki elkezdi a soraidat mondani magában félhangosan és a mellette álló (és ugyanazt a verset ismerő) tudja folytatni a sort, mert annyira jellemzően, olyan hatásosan és olyan elemi erővel tapadnak egymáshoz a szavak.

Hitelesnek lenni

Rettentően fontos, hogy amit leírsz, úgy is gondold éppen abban a pillanatban teljes szívedből-lelkedből. Ha kamuzol, ferdítesz, tóditasz, mismásolsz, piszmogsz, habozol, bizonytalankodsz a versben, az olvasó azonnal lecsap rád: "Hohó, Öreg, nekem akarod ezt beadni, velem akarod ezt elhitetni, amikor erre saját magaddal sem vagy képes?" A vers olyan, mintha mesélnél egy kisgyereknek. A gyerekek köztudottan rendkívül érzékeny lények. Le kell ülni a vers mellé is, megfogni a kezét, átérezni egymást, egy frekvencán rezegni vele - és csak utána szabad a tollért nyúlnunk, akkor ha mindez teljesült.
Ha lekezeled a verset az által, hogy nem nyitod rá a lelkedet, miközben írod, - akkor lekezeled az olvasódat is és nagyon gyorsan és könynedén hiteltelenné válsz a szemében.

Érdeklődve olvaslak benneteket! Jó, hogy elindítottad ezt a fórumot Nita!

Üdvözlöm ezt a nagyon hasznos Fórumot, egyenesen szuper!

Nagyon fontosnak, és jónak tartom ezt a fórumot, köszönöm, és valóban szuper!

De jó, hogy nem írok verset

Számomra a vers..

Én magam nagyon szeretem a verseket, regényeket a maradandót nyújtó irodalmat. Szeretem amikor egy vers rádöbbent az élet apró bölcsességére vagy egy nagy igazságára . Olyankor mindig azt érzem , de jó, érdemes volt a kezembe venni. Néha , azért olvasom őket,mert megnyugtatnak, néha a cím kelti fel a kíváncsiságomat , gyakrabban a költő személye.. Rajongok az olyan versekért melyeket minnél többször olvasom, annál több bölcsességet vagy mélyebb érzést fedezek fel bennük. Ezeket sosem tudom megunni. újból és újbó előveszem őket. Örökértéküek. Vannak versek melyekben tagadhatatlanul magamra ismerek, estleg még meg is történt az esemény velem vagy az érzéseimet segíti rendezni, tisztánlátni .Szeretem a tanulságokat is, de ha egyszerűen csak szórakoztat vagy kikapcsol, esetleg felvidít már megérte olvasnom.

Nem szeretem a semmitmondó üres fecsegéseket. Ha nincs mondanivalója a versnek vagy ha nincs benne semmi, ami megfogna.

Többek között szeretem Weöres Sándor gyermekverseit, szeretem a dallamukat , a ritmusukat, a hangzásukat , a képeit. Valami kell hogy megfogjon, szórakoztasson. Ha nincs bölcsesség legyen hangulat, legyen érzés, de kapjon el és rántson magával, ne érezzem felesleges időtöltésnek, ne korholjam magam miatta hogy jobb dolgom is akadhatott volna ennél. Egy jó költő vagy író rászoktatja az embert az olvasásra.

Nagyon jó volt olvasni titeket. Sokat tanultam. Bár így tanítanák a gyerekeket is az iskolában, minden lurkó imádná a magyar órákat. Elbűvölt és lelkesítettek szavaitok. Köszönöm Nita ezt a fórumot.

Nagyon jó, hogy itt is lett ilyen fórum!

Laikus bátorságunk megalapozásának elengedhetetlen feltétele, hogy tisztába kerüljünk alapfogalmakkal, mint pl. mit jelent a vers, milyen technikákkal lehet hatásos verset írni, milyen hozzáállás, lelki viszonyulás a legkedvezőbb az alkotáshoz? Bizony, bele kell mélyednünk a pszichológiába is és a hagyományok, a történelmi példák elemzésébe is.

Talán legfontosabb legyűrni a félelmeket és a hiedelmeket, amik a versírástól visszatartanak, valamint felszabadítani, alkalmas állapotba hozni a pszichét. Mindannyiunkban szunnyad az írás, a közlés képessége és igénye, talán csak erősebb ingerek igyekeznek elhallgattatni, melyeknek nem érdekük, hogy egyáltalán gondolkozzunk, vagy meg is szólaljunk. Félelmeink gyakori oka, hogy nincs –vagy úgy véljük, hogy nincs- elég képzettségünk és emiatt jogunk papírra vetni mondandónkat. Mint előttem írták, a kifejezhető belső tartalom megléte a legfontosabb, ennek artikulálása a feladat, melyre iskolát lehet építeni, helyettesíteni azonban nem lehet. A formai villongás mögött igen hamar felfedezhető a tartalmi üresség, ill. átgondolatlanság. Azonban a nyers gondolat 1:1-ben közlése nem feltétlenül irodalom (legfeljebb egy keskeny irányzata lehet)

A verseléssel szemben támasztott követelmények általában a következők:

-Tartalmi érthetőség, asszociálhatóság

-Nyelvhelyesség

-Árnyaltság (nyelvi elemek változatos, fordulatos, konzekvens alkalmazása, szókincs bemutatása)

-Verstani elemek jelenléte (stílus, rímszerkezet, ritmika)

-Élményszerűség (olvasója, hallgatója képes legyen beleélni magát)

-Hitelesség (tartalom és a forma összhangja, a tartalom önellentmondás-mentessége)

-Plusz: ami megkülönbözteti a hétköznapi szövegtől, mert a verselési technikán túl ihletett többletet tartalmaz, pl. mozgósító erő, vagy érzelmeket intenzíven láttató erő van jelen benne

Mindenek előtt jó, ha a költőpalánta hívást, késztetést érez a közlésre, és ez az alaktalan vágy párosul egy elsajátított verstani tudással (eszköztárral), ill. abból helyesen választott eszközzel, mellyel a témájának megfelelő környezetbe képes helyezni a mondanivalóját. (pl. szerelmes vers típus esetén ismerettel rendelkezik e kategória kiemelkedő alkotásairól, ill. alkotóiról a különböző korokból)

Ne sajnáljunk előbb szert tenni az ismeretekre, mint hogy írás közben szegje kedvünket a sikertelenség! Szerencsésebb, ha a mondanivaló már automatikusan találja meg a kifejezési formáját. Ehhez viszont minősített (tekintéllyel bíró) klasszikusoktól illő elég sokat előolvasni.

Sokan, köztük én is, küzdenek a formai megfelelés-okozta feszültséggel. Ennek feloldása a téma szinte beszélt szabadvers-szerű megírása, mely fokozatosan (többszöri megírás után) vesz fel belső ritmikát és kap formát. Ne sajnáljunk változatokat írni, és ne ragaszkodjunk szavakhoz, kifejezésekhez! És leginkább: ne vetkőzzünk ki magunkból, legyünk természetesek, mert a vers nem egy szerep, hanem mi magunk. Az írás célja tehát elsősorban önkifejezés! (Ettől függetlenül, ha párbeszédes, vagy harmadik személyes verselést valósítunk meg, a megszólaló személyek ’bőrébe’, szerepébe hitelesen bele kell élnünk magunkat!)

További jó gyűjtögetést! Ha lehet, csatoljatok linkeket (pl. a leggyakoribb versformákról, rímszerkezetekről, hogy egy helyről, tankönyvszerűen elérhetők legyenek)

A magamét én is hozzátenném az egyébként maximális felsorolásotokhoz.

Ahogy Zsolónál is szerepel a vers elhagyhatatlanul lényeges része a

verstani elemek jelenléte (stílus, rímszerkezet, ritmika). Teljesen függetlenül attól,

hogy szabadversről vagy valamely klasszikus verselési formáról legyen szó.

Amiben ugyanis nincsenek meg a szükséges verstani elemek, mint rím, ritmus stb,

az nem vers, hanem próza. Sajnos ez van. Szabad verset írni tehát nem könnyű, ahogy a

többit sem az. Egyik irodalmi lap főszerkesztőjétől hallottam, hogy időnként bejönnek a

szerkesztőségbe ifjú titánok, bőröndnyi szabad verset borítva az asztalra, ezeknek azt

javasolja, hogy írjanak szonettet, mert ha a formát már bírják tökéletesen, akkor lesz

lehetősége és értelme bontani azt, s akkor már a hol-t és a miért-et is tudni fogják.

Nos én ehhez tartom magam. Tanulom.

Végigolvasva a fórum hozzászólóit, új tagként engedjétek meg, hogy egy versemmel mondjam el, mit gondolok a versről.

Soltész Tamás:

A versről

Mint a jó tető,
ha azt mester ácsolja,
nem szolgai módon
másolva
más házak sisakját,
várak ódon
tetői bizonyítékát adják,
hogy nem csak a veríték,
de a tudás
eredménye az igazi
alkotás,
mert egy mű akkor
lesz maradandó,
ha megfontolom a témát,
mit adandó
alkalommal
csak egyszer él át
a halandó,
de légből kapott ötletekkel
csak olyan magot vethetek el,
mely nem hoz termést
az örökkévalónak,
hisz nincs nyerítése
a trójai falónak,
ám, ha mit leírok
maga a valóság,
s híven tükrözi
önnön magam sorsát,
úgy hiteles lesz
sorról sorra,
amit hagyok
az utókorra.

Kedves Barátaim

Nagyon örülök én is annak, hogy a fórum ujra iskolapadba ültet bennünket és ujrahangolja mindazt amit az irodalomórákon elmulasztottunk.

Valami azonban nem szabad, hogy elkerülje a figyelmünket. Tanulni valóban lehet és kell is a formát, a szabályokat de bizony mionden tudás ellenére versíró iparos marad akiből hiányzik az alkotó szellem (tehetség) amit viszont sajnos semmiféle tanulással nem tehetünk a magunkévá azt születésünkor kapjuk.

Bennem is sokszor támad fel a kétség vajon verseim valóban azok-e. Nos álljon itt egy vers erről tanulságul :

Nem vágyom bőrkötésben

Porosodni könyvtárak polcain

Nem vágyom kötelező lenni

Egy majdani érettségin.

Verseim hangulatok csak,

Lélekből áradó szép gondolatok

S megelégszem azzal, ha egy

Arcra könnyet, vagy mosolyt csalok.

Lehet.- Verseim nem is versek

Csak egymás után írt szavak

Irodalmárok elgörbült ajkán

Csupa nem-kívánt falat.

Gyönyörködhetsz bennük azért

Mint Szines mezei virágokon

Szép lehet ez is talán

nem csak a túlnemesített rokon.

Kedves Skorpio!
Egyezik a véleményünk: aki csak a szabályokból épít sorokat, nem adva hozzá az érzéseit, az csak rímfaragó! A verseidet illetően a kétségeid eloszlathatod,azok számomra lélekkel teli alkotások. Üdvözöllek. Tamás

Nos a fentebb írtak minden sorából tanultam,és tényleg tanultam,de ha esetleg mégsem,másként állok az íráshoz és az olvasáshoz...!Hasznos volt elolvasnom.
Üdvözlettel,Rézi.

Kedves Klubrársaim!

Lehet, hogy egyes kifejezés vagy egy itt használt szó, nem felel meg a magyar helyesírás követelményeinek, de az legyen a mentségemre írva, hogy habár

magyarnak születtem, de a sors körülményei arra itéltek, hogy a nyelvet a teljes értelmében sohasem volt lehetőségem megtanulni, habár írni olvasni gyermekkoromban megtanultam, a későbbi életemben a szerb nyelv volt számomra a domináns nyelv, később pedig, mostmár több mint negyven éve, a német nyelv. A vers íráshoz, hatvanhat éves koromban véletlenül kerültem, de az utolsó másfél évben már több mint háromszáz verset írtam, de sohasem valami irodalmi szabály szerint, hanem úgy ahogy az érzéseimet, az elejében nagyon kevés ísmert szavakkal, ki tudtam fejezni.

Először „Kedves írótársaim“ akartam írni, de amikor elolvastam, mi mindent tudni kell ahhoz, hogy az ember egy verset írjon, vagy egyáltalán valamit írjon, és én a tudásomat (vagy inkább a nem tudásomat) ismerve, nem mertem nyugodt lelkiismerettel ezt a megszólitást használni. A reám kihatott eredménye

ennek az olvasásnak: Azóta, most már három hete, nem vagyok képes egyetlen egy sort sem leírni. Minden egyes leírt sor után, ellenőrzöm, megfelel e a követelményeknek, és mivel őszintén megmondva, a követelményeket nem ismerem, egyetlen sorral sem vagyok megelégedve. Most összeszedtem a bátorságomat, sok gondolkodás után, és elhatároztam leírom gondolataimat.

Amióta verseket írok, sok verset is olvasok, de nagyon sok versnél az volt az érzésem, hogy a vers, mint vers nem mond semmit, semmi érzelmi alpja nincs neki, hanam majdnem az az ember érzése, hogy a Magyar szókincstárbol kiválogatott legszebb szavait, egymás után leírva, olvassa.

Én azt gondolom, hogy egy versnél, úgyan úgy mint egy dalnál, nem az írója állapitja meg, hogy tettszeni fog e az embereknek, hanem, az halgatók, az olvasók maguk. Én sohasem avval a gondolattal írtam le egy sort, hogy „nyomot“ hagyjak magam után, ugyan úgy mint a mindennapi életben sem azért megyek előre, hogy mások a nyomomat meglátják, hanem mert egy „az élettel járó ember“ helyben maradása, ma már mint meghátrányolás a jövő kihivásai ellen, van leírva.

Én nem akartam, és nem is akarok sohasem híres ember lenni, meggazdagodni sem a verseimmel, az én egyedüli vágyam, az olvasónak egy pár pillanatra elvenni a figyelmét a mindennapi gondoktol, felviditani, vagy elgondolkodtattni egy kicsit, az embertársairol, akik melette, vele élnek és mi sokan őket észre sem vesszük.

Én, sajnos a magyar nyelvet, úgy mint az, aki az egész életében, tanaulta és használta sohasem fogom tudni megtanulni, és ha ez a feltétle annak, hogy verset írjak, maradok egy „fiók“ vers író, és ha valaki valamikor rátalál a verseimre és esetleg érdemesnek tartja a hibákat kijavitani, akkor az olvasók elé is fog kerülni.

Addig is maradok tisztelettel

Tóni

Kedves Barátaim!

Én sajnos nem tudok írni sem prózát, sem verset, de feltétlen csodálója vagyok annak, aki ezt úgy tudja megtenni, hogy az ember azt gondolja, hogy ezt én is írhattam volna!

Találtam a témába vágó gyönyörű idézetet, talán nem baj, ha ezt ide leírom nektek! Engem meghatott!

Kányádi Sándor; A vers az, amit mondani kell.

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:

- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

Olvasom a bejegyzéseket... gondoltam felteszem az alábbi idézetet építő szándékkal. A versíráshoz elsősorban ihlet kell. Íme, egy vélemény, mi az ihlet:

„…– Akiben él a babonának csupán a csírája is, az képtelen lerázni magáról azt a képzetet, hogy az ember nem egyéb felsőbb hatalmak inkarnációjánál, szócsövénél, médiumánál. A kinyilatkoztatás fogalma – abban az értelemben, hogy valami hirtelen, rémisztő bizonyossággal és finomsággal láthatóvá,  hallhatóvá válik és minden porcikájában megrázza, sőt földhöz vágja az embert – egyszerűen írja le a tényállást. Hallunk, bár nem keresünk; veszünk, és nem kérdezzük, kicsoda adakozik; a gondolat, akár a villám szükségszerűen, tökéletes formában, ellenállhatatlanul hasít az emberbe – nekem sosem volt választásom. Elragadatás ez; roppant feszültsége olykor könnyzáporban tör felszínre, s önkéntelenül hol viharosan, hol lassú léptekkel közeledik; tökéletesen magánkívüli állapot, az ember mégis tudatában van finom borzongásoknak és az egész testén végigfutó remegéseknek; mélységes boldogság, melyben a legfájdalmasabb fájdalom és a legbúsabb búskomorság sem hat ellentétnek, hanem egy fényözön szükségszerű színpompájának, adott föltételnek, kihívásnak; formák távoli tereit átívelő ösztöne ez a ritmusnak – a hosszúság, a messzire feszülő ritmus igénye mintegy az ihlet erejének fokmérője, mintegy kiegyensúlyozza az ihlet nyomását és feszítését… Minden tökéletesen önkéntelenül történik, mégis, mintha a szabadság érzése, a föltételnélküliség, a hatalom, az isteni rohanná meg az embert… a legkülönösebb a kép, a hasonlat önkéntelensége; az embernek fogalma sincs már, mi kép, mi példázat; minden a legkézenfekvőbb, a leghelyesebb és legegyszerűbb kifejezés. […] mintha a dolgok jönnének hozzánk, és kínálnák föl magukat példázatnak (»– kedveskedve jönnek hozzád mindenek és hízelegnek; mert a hátadon akarnak lovagolni. És te a példázatok hátán nyargalsz az igazság felé. Megnyílnak előtted a létnek szavai és a szavak ereklyetartói; minden lét igévé akar lenni, és minden, mi lesz, tőled akar beszélni, tanulni –«); ez az én tapasztalatom az ihletről; semmi kétségem afelől, hogy évezredeket kellene visszafelé haladnunk, míg bárki is azt mondhatná: »lám, az én tapasztalatom is ez«.”

Friedrich Nietzsche – Ecce homo

Nem sokat tudnék hozzátenni, az utolsó mondat különösen megfontolandó, mielőtt valaki versírásba kezd, mert a kiizzadt "vers", a rímfaragás nem művészet, csupán egyszerű időtöltés... Hogy ki, miért is próbálkozik versírással, az persze mindenkiek a saját ügye...

"Egy vers attól vers, hogy közölni akar valamit, hatni az olvasóra, formálni a gondolatait, felháborítani, együttéreztetni, emlékeztetni, avagy ezer féle más érzelem kiváltó dolgot."

Óh, ez tévedés!

Mindenki közölni akar valamit, és hatni az olvasóra, aki arra vetemedik, hogy leírjon egy szöveget.

Eme definíció alapján VERS az a felirat a mosdó MOSS KEZET EVÉS ELŐTT! - (közölt valamit, hat az olvasóra, formálja a gondolatait, emlékeztet valamire).

Sőt, mi több:

Csonka sorokból áll, csonka, torz szerkezettel (ha jól megfigyeljük, egy daktilus, két jambus, amivel egyesíti az író az ereszkedő és melekedő típusú verselést, úgy közelítve egymáshoz eme két ellentétet, mint ahogy a jobb és a bal kéz közeledik egymáshoz), mégsem mondja senki rá, hogy vers, ha meg mégis, attól valószínűleg már egy ultraposztmodern is besokallna.

A versre definíciót adni nagy bátorság.

A szabadverset versnek tekinteni meg kb. akkora melléfogás, mint a köztársaságot és a népköztársaságot egy kalap alá venni, mondván mindkettő államforma.

Többek között az ilyen butaságok miatt hagytam itt a portált. Jól tettem.

Ha valaki a másik véleményére azt mondja, hogy butaság, akkor illik neki megindokolni, hogy miért tartja annak.

Persze, én még nagyon új vagyok ezen a portálon, így nem ismerem az itteni etikettet.

Ha ilyen a bevett kommunikáció errefelé, én is egy jöttment leszek.

Köszi a választ! Jobb, ha hamar kiderülnek az efféle dolgok!

Jó volt olvasni, ... én már szólni sem merek, talán nem is merészségemmel van a bajom! ..én csak kulogok és tanulok tőletek s köszönöm nektek...
 

Azt hiszem jobb lesz ha el sietek! Néha néha be nézek, mivel nem értek igazán,  talán, inkább semennyire, a verseléshez! (  Köszönöm !

LONA