Ma jutott eszembe, hogy a csúcson kellene abbahagyni...

...már megint havazik. Mintha régen esett volna. Bár lehet, hogy a tegnapi nap tényleg régen volt. Ki tudja? Szeretem a hideget, a havat, ahogy roppan cipőm talpa alatt és azokat a csillogó hópelyheket, melyek megülnek kabátom gallérján. Még mindig szeretek csúszkálni a jégen. Igaz nagyon kell vigyázni, mert ahogy elnézem az egyensúlyom már nem a régi.

Ma reggel is az óra változatlanul jár, körbe, körbe...pontosan és csendesen, mint minden nap. A szobában jó meleg van és valahogy nincs hangulatom kimenni a hidegre, gyerkőcöt kísérni a suliba. Busszal szoktunk menni, mert a családnak csak egyetlen egy autója van, talán egyszer lesz kettő is, ha ránk szakad a Nemzeti Bank, de addig is marad a jól bevált tömegközlekedési eszköz. Lesétálunk a buszmegállóhoz, ahol már elég sokan vannak. Most a 83-as busz jön.  Bőven vannak rajta. Sok kisgyereken hátizsák, kezükben tornafelszerelés. Anyuka, apuka vagy a nagyszülők kisérik a diákokat. Persze vannak olyan gyerekek is, akik egyedül utaznak, már nem kell kísérgetni vagy egyszerűen nem tudnak a suliba elkísérni családtagjaik. A lámpa zöldre vált és a busz szépen, lassan beáll a megállóba. Természetesen csak az első ajtót nyitja ki, mert ugyebár csak azt lehet a szabályok szerint, hiszen a többi utas, aki esetleg leszállna az kényelmesen várakozhat az ajtónál, míg mások felszállnak a buszra az első ajtónál. Ők megmutatják a bérletet, vagy a jegyet és persze minden megy tovább, illetve csak menne. A busz elindul, az utasok kapaszkodnak vagy egyensúlyukat vesztve dülöngélnek és eljutnak a csuklós busz második ajtajáig. Ott megállnak. A busz közepe, hátulja üres. A buszvezető kiszól, hogy az a rész is a buszhoz tartozik. Mosoly az arcokon, vagy egy kis ideges nevetés hallatszik... 

...magamban én is csak mosolygok...nem lenne jobb, ha a reggeli csúcson hagyná abba és kinyitná a busz minden ajtaját ezzel megkönnyítve az utasok helyzetét, és önmagáét is...lehet, hogy akkor már korán reggel is volnának ellenőrök a buszon.