Pilinszky János: Azt hiszem

Az hiszem, hogy szeretlek,
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kívánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már nem tudok mást:
mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.

Meg míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod életedet,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet,
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta dúl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha villan a tetőn,
Holott borongós már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Mihai Eminescu: Kint megremeg a nyárfa-ág

Kint megremeg a nyárfa-ág
és ablakomra koppan -
úgy érzem most: a kerten át
te jössz felém titokban.

A tóba csillag fénye hull,
s lent megdereng a mélyvíz -
úgy érzem: kínom elcsitul,
s már megbékélek én is.

A hold szikrázik fényesen,
a felhő szerteszéled -
úgy érzem: rád emlékezem
mindig, amíg csak élek.

(Ford.: Képes Géza)

Dsida Jenő: Meddő napok

Hónapok óta hallgatok már.
Most nagy jósággal
hagyom, hogy eltemessenek.
A kriptaajtót bevágták utánam,
nagyot döndült, a fenyőkről lezuhogott
a hó, fent megrázkódtak a csillagok.
A holtak bomlanak, oszlanak.
Vérükből béke lesz, húsukból csend,
csontjaikból hamu és céltalanság.
Odakünt az éjszakában,
szerelmesek járják a dombos temetőt,
s én huncut kacagással gondolom el:
Hogy megrémülnének, milyen
fogvacogó rémülettel, ha kikiáltanék
az ablakon:
- Hiszen élek! Élek! Élek!
De csöndesen maradok s a perceket számlálom.
Már nem lehet messze a feltámadás.

Juhász Gyula: Gyöngyök

Vannak dalok, mik titkosak,
Szívünk éjében élnek,
Elfojtott, néma dalai
Mély szenvedélynek.

Vannak gyöngyök, mik titkosak,
Örvény mélyén teremnek,
Becsesek, fénylők, nem valók
Az embereknek.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? A tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár;
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Szergej Jeszenyin: Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére –
Szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
Fehér kezed hársméz illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál , elhaló zene.
De tudom – aki formálta a vállad,
Fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom már többé soha.

Rab Zsuzsa fordítása

Szilágyi Domokos - Haragban

Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is, mint anya fiát;
bűn volt az is, ha megölellek,
s bűn volt távolról nézni rád?
táncoltam én is és te is,
sírtál értem, s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag,
míg egyszer rajtakaptalak,
hogy szeretsz; s én is tettenérten
pirultam el. Azóta értem,
hogy kettőnk kölcsönös dühe
nem fog elmúlni sohase.

László Noémi: Hányszor

A szíved hánnyal sokszorozza
egy pillanat hang-mérte hosszát
hányszor fut el tér vissza hozzád
az ölelések kelme-hossza
hogy összetűzd hogy összetépjed
borítsd arra, ki rádborítja,
szemhéj mögött hányszor hasítja
szemed villáma a sötétet,
hányszor vagy mélyvíz, mozdulatlan
hányszor dobálsz követ az égre
hányszor születsz és halsz meg érte
egy önkéntelen mozdulatban,
mert csupa visszhang minden ízed
és csak a szíved nem veszíted el?

Reményik Sándor: Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy - egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

Rainer Maria Rilke : A HATTYÚ

Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyú útja,
melyet még le sem írt a habokban.

És meghalni, titkosan elülni,
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyút látsz elmerülni: -

a vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmúlik alatta,
s boldogan gyürűzik föl a hab;
míg a hattyú csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.

Kosztolányi Dezső fordítása

Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Várnai Zseni: Mintha örökig élnél...

Úgy tégy,mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszűnsz létezni,
nem leszel!
Mintha sohase lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.
Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre...

Kányádi Sándor: Ez a tél

Ez a tél, nem is tél,
a hó csak pilinkél.

Hullna már, hullna bár!
Meztelen a határ.

Csak a dér, csak a köd
borít rá lepedőt.

Méteres bunda-hó,
az volna, volna jó.

Lám tegnap hullatott
valami keveset.

Reggelre szétrúgták
azt is a verebek.

Nagy László:
Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a sziklacsípőket
ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Váci Mihály: Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Mihai Eminescu: Ó, jössz-e már?

Látod: a fecske útra kél,
hull a sápadt diólevél;
deres a szőlő, őszre jár -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
míg szemem szomjan rád tekint,
s fejem válladon elpihen
szép szeliden, szép szeliden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
e völgy ölén s a réteken!
s fölemeltelek, drága társ,
hogy messze láss, hogy messze láss.

Vannak e földön mindenütt
szép nők: szikrákat szór szemük,
de mint te, oly kedves, komoly
nincsen sehol, nincsen sehol.

Te vagy a lelkem, életem:
tündökölsz tisztán, fényesen:
hol is találnék csillagot,
mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
halkan csörren a holt levél,
didereg a puszta határ -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(Képes Géza fordítása)

Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolászsza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

William Butler Yeats:
Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraitélt!

József Attila: ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

József Attila: Amióta...

Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
   Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.

Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
   Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke,
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb'esés üszke.

Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
   Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! - úgy édesebb.

1921. ápr. 11.

József Attila: Tószunnyadó

Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
óvja szerelmem, ki adta
s tenyerével megnyugtatta.

Bajocskáimat felejtem,
karddá nőtt bicskám elejtem -
sáppadsz, kiáltó virággal,
és ő dereng, csendes ággal.

Szavad: nem értem, de sürgés.
Szava: nem értem, de zengés.
Nagyon szerethet már engem,
megtür téged is szivemben.

1928 tavasza

József Attila: Tudtam én

Tudtam én, hogy itt leszel közel -
erre fordította kőfejét
minden napraforgó és a lég
salátánkat úgy borzolta fel.

Mormolgattam: szoknyád szele ez!
csermely: pipacsbúborral habos,
aranyhalak raja benn a rozs,
illanásuk mosolyodnyi nesz.

Fürdőm vagy te, csengő italom.
Karod hűs ár, melled kavarog,
fülemben is csupán úgy csobog,
hogyha lélegzel a vállamon.

Zúdulj fogamra! parázsban remeg!
Igyalak én, mert szomjas a halál:
óriási korsó sör a nyár,
habok rajta pufók fellegek.

1928. jún.

József Attila: Gyöngy

Gyöngy a csillag, ugy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szöllő, fürtösen,
s mint a vizcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfüzik,
a bús földet diszitik.

Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.

1928. júl. 6.

Dsida Jenő: Ablaknyitás

Néha egy titokzatos kéz
fölpattintja az avitt ablakot.
Az ereszről hólé csurog
s jégcsapok csöppennek finoman.

Pattanó rügyek ritmusos hada,
megbomlott sugárkéve-sereg
döbben be a feltárt üregen
a szellőző lélek titkaira.

Fehér ágyon, liliomok között
fekszik a halott királyleány,
halvány keze mellére kulcsolt.
S lengeti haját a tavaszi szél.

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

KAVAFISZ: A VÁROS 

.

Szóltál: - Más földre hadd megyek, hadd fürdöm meg más tengerekben.
Egy másik város csak kerül, mely jobb lesz, mint az itteni,
minden buzgalmam eleve hol már ítélet illeti,
s hol szívem, akár halott, eltemetve elevenen.
Ó, meddig tengjen még tunyán e hervadásban szellemem?
Bárhová fordul is szemem, akárhol nézzek is körül,
mindenütt csak az életem elhagyott romja feketül,
amelyet annyi éven át züllesztettem és tönkretettem.
Új földeket ne is remélj, se tájait más tengereknek.
A város elkísér mindenhová. Mindig ugyanazok
az utcák és kerületek látják bolyongó alakod,
a házak is ugyanazok, hol hajad majd őszülni kezd.
Mindig csak e városba érsz. Mást nem találsz, ne is keresd.
Nincsen hajó számodra, nincs út, amely máshová vezet.
Szakasztott úgy, ahogyan itt elzüllesztetted életed,
e kis zugon át az egész földkerekségre tönkretetted.


[Somlyó György fordítása]
[Lyra Mundi - Kavafisz versei, Európa Könyvkiadó Bp. 1975]

Radnóti Miklós:
LEVÉL A HITVESHEZ

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háboruba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal ujra megtalálom, -
hát hallgatok, mig zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor látlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetit az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem ujra
s az éber lét utjára visszahulva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szermed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Radnóti Miklós:
Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült a szívemen a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a sok négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyűléptű szívében megterem
az érett s tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magasban élem át mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantasz, barátom, fordul el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki nincs.

1944. április 30

Samszu'd-Dín Muhammad Háfiz:

Te könnyü szél, iramodjál...
(61. GHAZAL)

Te könnyü szél, iramodjál a kedvesig, ne tovább,
Hajából ámbraszagot hozz, lehelletnyit legalább!
Lelkére! én köszönetképp a lelkem eldobom, el,
Ha hírt hozol közeléből, hová nem léphet a láb.
S ha nem kapod meg a sorstól, hogy ajtaján beosonj,
Egy porszemet küszöbéről röpíts el, add nekem át.
A vágy, hogy én nyomorult egyesüljek ővele - jaj!
Az álomképe csupán, mit a lelkem, éjszaka, lát,
Fenyőtoboz-szivem úgy reszket itt, akárcsak a fűz:
Fenyőfa-termeted oly szép! - szivembe kín foga vág.
A kedvesem nem ad értem, tudom, fabatkát sem,
De szál haját sem adom, bár kináld a föld aranyát.
Mi lesz, ha gond kötelét szétszakítod, ó, Háfiz,
Hisz úgy tekint csak a kedves, mint megvetett inasát!

Perzsa eredetiből fordította:
Képes Géza

Török Sophie: Nem hihetted

Nem hihetted hogy szeretlek
és én sem tudtam, szeretsz-e engem?
Arcod eljött velem, emléked szép fátylait
mint füstjét a vonat, lengetem a futó
napok mögött. Bársony pillantásod
mint puha madárka, arcom előtt motoz.
Visszafelé pörgetem emlékeim filmjét
s talpig beburkol eltűnt mosolyod.
Csak képzeltelek, s már élsz, a naphosszat
jársz velem. Mellettem jársz az utcán
karod enyhe melege megérint
sugárzás néma nyelvén beszélünk.
Megfogtalak? vagy te fogtál meg engem?
Én idézlek - s te nem tudsz semmiről?
vagy idézlek, mert te akarod?
S magányos vágyaimat te éleszted
a messzi éjszakából? Míg könnyen
kezemre hajoltál, hitted-e, hogy idegen
asszonyt köszöntesz közönnyel?
vagy tudtad te is: e percben
először érintetted szerelmesedet?

Török Sophie: Úgy tartasz engem

Úgy tartasz engem testi varázsod édes
hatalmában, mint könnyű fémet tépi és taszítja
szeszélyes mágneserő. Ha csak mgérint könnyű
kezed, elvesztem súlyomat, s akarat nélkül
zuhanok feléd, mint öngyilkos moly
a lámpafénybe.
Vértelen se vagyok, küzdéshez is elgyengült
fájdalom - de ha tested sugárzása elér,
feldobogok, mint méreggel korbácsolt szívverés.
Felgyújtasz és eloltasz, kínzóm vagy és
zsongítóm is, Isten karjában sem pihenhetnék
boldogabb békével, mint fájdalomoldó melleden.

Megkötöztél, se közelre, se távolra
nem eresztesz, kiszabott pályán támolygok
körülötted. Haragszom rád?
- de hiszen dermedt
gyönyörben állok mert ígérretes mosollyal
tündökölsz felém. S míg szédülten várok,
te szavakkal valami mást mondasz, tagadva
tested sugárzó parancsait. Én édességem!
Kigyújtott szomjamat miért takarod be langyos
szavakkal? Játékos barátságból
miért raksz közénk
papírfalat? Míg derűs szavakat okoskodsz felém,
játszott józanságodat meghazudtolja égető
tekinteted. Szelíd szeretet? Köznapot díszítő
apró öröm? Hangod álarcosan úszik felém
én ajkad tébolyító illatát iszom - és nem hiszek
szavadnak! Dallamodra szívem más szöveget ért,
hullámzó vállad s nyugtalanul összezárt
térdeid vonzása édes fájdalommal telít,
bűvölten indulok hívó parancsod felé
hogyan hihetnék langyos szavaknak?

Gyönyörtől gyengén s puhán karodba hívogatsz
aztán nevetsz merész vágyamon s eltaszítasz.
De ha kedvedért, mint szomorú bohóc a kijelölt
távolságba húzódom: te utánam futsz és
átkarolsz, hogy arcomba szálló illatodban
hunyó reményem újra fellobogjon
hogy aztán megint nevethess
és újra eltaszíthass.

Török Sophie: Becéző ujjad

Becéző ujjad feltépte bennem a
gyönyört
Hogy ezer apró sebből vérezni kezd
bennem az öröm
És hűvös harmat permetezi be
borzongó testemet.

József Attila: GYERMEKKÉ TETTÉL

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

1936. május

József Attila: Derengő rózsa

Óh, köd a lelkem, ködben áll
a rózsaszál, a rózsaszál.
Papagáj-hajnal szállt fölötte,
szárnyával hátba is ütötte
és ő mosolygott, a balog
s amikor csendes este volt,
levelén megpihent a hold
és tüskéin a csillagok.

Derengő rózsa, szomorú,
derekán szalmakoszorú.
Derű, de bú a foglalatja.
Tavaszom, hajnalom lakatja.
Szerelmem atyja! el ne dülj!
Bár reszketésre született,
böködik nagycsontú szelek,
hópelyhek zümmögik körül.

1928. szept. 12.

József Attila: (Nyüzsög a boldogság...)

Nyüzsög a boldogság bennem,
a napfény se fér be tőle,
lecsurog szakállam
fonatán a lábaimra.
Kalapom, repülj a mennybe
a kopasz felhő fejére
ha meg prüsszent lebbenhetsz
a kékorru kaparóra.
Pipacsot szedett a kedves,
belefonta fürtjeimbe -
s ha elalszom köd-ölében
a szirmocskák ringatóznak.

1928. okt. 10.

József Attila: Eggyéölelődés vágya

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kín ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? - Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

`Egy` lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.

1923. jan. végén

József Attila: (Ó szőke csókok partja...)

Ó szőke csókok partja, konok leány!
Meddig vonaglik még szomorú habom
Forrongó fergetegje elcsitulva?

Árbócom átok: gályahitem sülyedt
Nagy roncsa hullván pattog a szárazon:
Erős hajó parton silányka hulla.

Hát minden érces, nagy hitet összetör
A balga Asszony? - Harc ez, az ár s a part
Bús harca s hozzá holdfény-mámor járul.

De úr a tenger, mig csak e csúf világ
Almája érett áporodásba nem
Pondrósodik le Isten ős fájárul.

És így megy, így ez: százezer év után
Most is hiában bukkan ez ének itt
Szűzen, de szűzen: termőföld-ruhátlan.

Mert ártörő a nóta, ha sorsos és
Száz ringó csókom feccsen az égbe szét
Kibukkant ének színes zátonyában.

1923. júl. 29.

Csorba Győző: Mozdulatlanság

A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya, vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.

Hangok, miket a villamos
ver, vagy a döcögő kocsik,
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik,

úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
vizek tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.

A levegő most megmeredt;
nem lélekzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya, vagy a jég.