A mai napon, 12,30 órakor végső búcsút veszek egy nagyszerű embertől.
Nyugodjon békében!

Botorkáló lábakkal halandó süpped a mába, saját Genezisét taposva elcsituló akarások közt. Mert a tejfehér ködök mögé bíborfényt álmodik minden élni akaró utazó. De kíváncsisága, makacs erőket tol a valóság magas falaira, hogy átléphessen új, és új dimenziókba, felfedezni a körülötte növő világot, majd lencséken át kutatva önnön Teremtőjét. Építő Ő! Kezeiben az anyag képlékeny, megszilárdul ha kell, de a bizonytalannal viaskodó kutatások hol erősítik, hol gyengítik hitét.
A híd, amely összeköti az elevent az elmúlással, a legegyszerűbb, mégis legértékesebb építménye az emberi testnek. Nem látható, nem tapintható, de még csak nem is hallható. Még érzékszervünk sincs, amellyel tudnánk nyomát. Mégis, naponta többször átmegyünk rajta feleleveníteni távozó szeretteinket, belehallgatni hangjuk melegébe, látni, ahogy könnyű papucsban halk csoszogással szívünkben sétálnak... Igen, ez a híd, maga a lélek! Éket üt talapzatával a gyermekben, mikor először hallja édesanyja nyugtató, hívó szavát, ahogy mellére emeli a reszkető testet. Aztán a kapott szeretettől csinosodik, erősödnek pillérei, s nem számít a tehersúly, mert azon pont úgy megfér a legparányibb, mint ahogy a leghatalmasabb remegések sem döntik porrá ezt a csodás szerkezetet. Csak könnyeink domborúsága az, mely szivárványt bont az égre, ívet adva a színek világának, amely bennünk lakozik, mikor örömráncok szegletében bújik boldogságunk, vagy épp szomorúságunk, ahogy gyöngyeivel ékesítik ezt az égi jelenséget.
...Hidat verünk most mi is ég, és Föld között. Mert amit Terike ránk hagyott, azon most díszmenetben lépünk egyszerre mindannyian felé!..
Hiszen ezer szállal kötődött Ő is hozzánk, Mecsek-Szabolcshoz, mert nem csak lakhelyként volt feltűntetve személyi igazolványában e település, hanem őszintén ragaszkodott is hozzá. A hétköznapi hősök egyszerűségével, tudatosan tette a dolgát.

Az akkor szebb napokat látott Pécsszabolcsi általános iskola befejezése után a kereskedelmet választotta hivatásul, mely egész életében meghatározó szerepet töltött be.
Igen, hivatásul!
Nem, mint szakma és megélhetés, hanem a lételeme is volt. Nagyon sokan ismerték meg a fehérhegyi boltból, a Corvin utcai boltból és a Lila Egér vendéglőből.
Mindig a jóra, becsületre, tisztességre törekedett. (Közben családot alapít, gyereket nevel, gazdálkodik.) Mindig az aktivitás jellemezte. Kevés időt fordított magára,.. talán túl keveset.
2005.-ben a betegséggel vívott első nyertes csatán túljutva akarva akaratlanul is kijelölte a jövő útját.
Nemrég vele való beszélgetés során bevallotta, ez nagyon tetszik neki, sok szép pillanatot okozva.
Közösségének tagjaként segíteni, szervezni, jövőt építeni. Terikének köszönhetően megalakult a jószolgálati tevékenység, mely feltétel nélküli összefogást kezdeményezett, és ennek köszönhetően létrejött az Öntevékeny Civil Összefogás Mecsekszabolcsért.
Kereskedelemben az emberi kapcsolataiból szerzett tapasztalatai, hitelessége jelentették önkéntes munkájának sikerét.
A sok családi program, a szeretteivel való együtt töltött idő és a hit, feledtetni látszott terjedő betegségét, végig aktívan élt.

Méltósággal és fegyelmezetten köszönt el családjától és távozott a földi léttől, úgy tette ezt, mint egész életében.
Búcsúznak: férje, fiú gyermekei, unokái, menyei, testvérei és Mecsekszabolcs közössége!
S immár az ég óceánján, mint hunyorgó szempárok, csillognak reánk szemei minden csillagfényben.
Világítótorony Ő már! Utat mutat gyermekeinek, unokáinak, hogy a háborgó valóságból is mindig visszataláljanak szerető öleléséhez, ha rágondolnak becézve terelő szavaira.

Most saját versemmel én is elköszönök Tőle:

In memoriam

Repülni vágytál februári égen,
zúgott körötted sok megannyi madár.
Felhőket űzve, karcsú lebegéssel,
dér-hűtötte homlokkal jött a Halál.

Megragadta karod, dobált csak egyre,
tűrted ráncában néma tátogását.
Mint könnyű levelet, taszított feljebb,
rőzsetűzlázadtól lobbantva máglyát.

Pernye az ég alja nélküled immár,
hulló képeidbe belekap a szél.
Családod, barátok mind mond'nak imát
s arcod, a fotókról a szívükig ér.

Lelked, (ha úgy van) köztük marad úgyis,
szálljon bennük tovább az a kékmadár.
Szárnyainak suhogása míg fúj itt
békés türelemmel,.. - ó, már alhatnál.

Hát menj utadra, menj, itt marad a bú.
Világűrön túl talán semmi sincsen.
De míg megleled azt az égi kaput,
addig csendesen, ágyat bont az Isten.