Ki győz bennem?..

Dühödt bikát csillapít a gyönge gyermek bennem s bár dölyfös szarva sérti puha kezét, azért csak leteperi a kínjában fújtató vadat. Az meg száz sebből vérzi el minden bátorságom, mik évek alatt rakódtak rám...

Meghalt a vigasz, elhunyt a lobogó máglya. Hamvába rajzolt életutakat fújt össze a szél, hogy a romboló vihar földbe verje a megtört rögöket. S én jóga-nyugalommal figyelem, ahogy elfogy a világ varázskertemből...

Nem bánom... Csak kezem ernyedése hullámzik a dombokon, ahol magányos vándorok lesik a lenyugvó este pille röptét, hogy szemükre csókolhassa utolsó lobbanását az égi utazó...

Így vagyok sötétben...

Csillagaim belefúltak az azúr-óceánba s hiába lebegek két világ közt, árnyékom letaposta a vétlen füveket.

Mellettem búgó agitátorok, verselők kopnak el, daluk visszhangja örökkön rezg'i fülem. Néha lecsípek egyet a kottákból, és szavalom boldog öntudatlan, hogy melege fellazítsa a jégbe fagyott virágaim. Aztán dörmögök, saját versem harapom számba s mint a bolond, magamra fordítok nyelvet.

Halál megváltás újul bennem, magam alatt tüzet gyújtok, s próbálgatom nyalka lángjait. Ekkor kizökkentenek...

Feladatokat aggatnak rám, miket utolsó pillanatig hagyok, s ha már vámszedőim megrántják a nyakamba tett láncuk, sebtében táncolom szét a megmaradt parazsat. De sérüléseim senki nem érti. Bohócnak vélnek, amiért füstölgök, s mivel nevettetni nem vagyok képes, így nem vonják kétségbe rajzolt könnyeim.

Most csak vagyok…

Szemem nem tudja mit kutat. Szivárványhártya takarja íriszem, és tükrében magát olvassa mind, ki halni vágy. Pedig azon a hídon, alig hallhatón, gyermek szalad a túlsó partra, mert neki a vadak dübörgése, nem hoz kíváncsiságot az összetákolt karámon. Bizony, Ő, a kertben érzi jól magát.