Reszkető testemmel Hozzád símulva
Ölelő karod védelmébe bújva
Mint űzött vad, fejem válladra hajtom -
Suttogom néked, maradjunk így kérlek
E pillanat bár sose érjen véget
Könnyeim kísérik elcsukló hangom.

Miért kell a könny, ó, tudom nem érted
Szeresselek, míg nem fáj, hisz ezt kérted
S fürdetlek mégis szemem patakjában –
Nem szólsz, csak tartasz karjaidban némán
Nem vigasztalsz, és nem is nézel énrám
Mélán tallózol múltad salakjában.

Nem kell, mindenre válaszokat keress
Tudod, sohasem kértem, hogy úgy szeress
Sámsonként láncod tépve világot dönts -
Értem feladva azt ki eddig voltál
Vagy felfedd, mi elé paravánt toltál
És szívembe hiú reményeket önts.

Jövőtől félned nem kell soha többé
Mert AZ vagy nekem, ki maradsz örökké
Csak egy szó, mely az ajkat el nem hagyja –
Marad, mint a lelkünkre csókolt dallam
És tovaringva egy végtelen dalban
Tüzével a világot általhatja.

Volnál bár más, tudnálak nem szeretni
S nem volnék rest a hibáid keresni
Vágyak oltárán nem áldoznám vérem –
Szemed tükrében magamat bámulnám
Útszéli nőként testemet árulnám
S dolgod végeztével kérném a bérem.

Mennyivel egyszerűbb volna az élet
Lelkem szomjával sosem üldöznélek
Lennék még az, aki mindig is voltam –
S ha sorsunk az, hogy utunk különváljon
Szúrd azt a tőrt most, csak kevéssé fájjon
De ne feledd, mikor vállaidon sírtam.

2004. január 24.