Egymás mellé dobált szavak,
Ki nem forrott gondolatok -
Ez most minden, mit néma szájad
Formálni mer, s indulatok.
Mert lelkedben háborog a
Tenger, mely Egyiptom partjait
Mossa szüntelen. De hiába, mert
Bűneiért nem kaphat feloldozást.
Pogány népe vétkezett és éhezett,
Szenvedett tíz csapást a választottakért,
Mert ez volt a fogságnak bére.
Tőlem mit kérsz bűnös Egyiptom,
Őérte cserébe?
A kárhozat órái oly sötéten fénylenek,
Távoli horizontba tűnik a múlt
Lassan vánszorog az idő veled
Szavak ködén át sejlik az út.
Hol van már, aki elhozta a boldogságot,
Majd gyászba öltöztette az egész világot?
Lénye meghalt már tebenned
Összetört, mint a kristálypohár.
Bár darabjaiban megcsillan még
Egyszer a haldokló fénysugár.
Elszakadt, mint húr a hangszeren
Mely közben egy utolsót pendül
Mielőtt végleg elhallgatna,
S a világ is belerendül.
Levedled egykori köntösöd,
S gyászba öltözöd szíved, mert ma
Porrá hamvad minden, mi egykor
Álomszép kert volt, színes mesevár.
Benne királynőnek hitted magad,
Míg koronád fénye idővel megfakult
S szürkévé lettek a szivárvány falak.
S lásd, végül itt maradtál egyedül
Végtelenül árván és oly fénytelenül:
Szüntelen reménykedve, és mégis
Mindörökre reménytelenül.

2006. május