sak a magány most a társam
Ahogy ülök a félhomályban
Figyelve csendben, ahogy leszáll az est.
Meztelen bőröm lepelbe burkolja -
Míg sajgón vágyódik e test
Teutánad, ki szívemet börtönbe
Zártad, s többé nem ereszted.
Ó bár adnád a lelked, cipelném én
Helyetted boldogan e keresztet,
S cserébe nem kérnék semmit.
De maradj nekem mindig, s ha felém
Csak egy árva sugarat szórsz
Lelked fénykoszorújából, én
Boldog imába foglalom a neved.
Gyötrődöm most, mert tüzednél
Túl sokan melegednek,
S én lassan halálra fagyom
Míg Téged mosolyban fürösztenek.
Zárnálak kalitkába, hogy csak nekem ragyogj
És oly féltőn óvnálak, utol ne érhessen bánat
Ölemből puha fészek lenne -
De tudom jól, így elpusztítanálak.
Néked kell a színpad, mint víz a sivatagnak
S csak addig virulsz, míg játszhatsz
Közönség nélkül értelme sem lenne
Az egész komédiának.
Játssz hát kedves, csak magadért játssz,
Szórjad szét lelkednek ritka kincseit,
Én ott ülök majd az első sorban,
És éberen vigyázom imbolygó lépteid
Abba a másik világba, melyet kértél,
Emlékszel? Hogy mutassak meg Neked.
Miért feladhasd eddigi életed,
s én magammal vittelek
az álmoknak eme különös útjain...
Már csak egyedül járod, társ nélkül
maradtál, és cseppeket kutatsz
Lelkemnek kiszáradt kútjain.
De számodra mindig fakad ott forrás,
Amellyel nem szűnő szomjadat olthatod
S felszított vágyaink izzó oltárán
titkolt álmaid valóra válthatod.
Mégis érzem, a magány közelít konokul
Habár gyengéden ölel még két karod
Hűvös árnyéka fátyolként rámborul -
Már egyedül vagyok, csak a magány most a társam,
ahogy itt ülök a félhomályban,
Figyelve csendben, ahogy leszáll az este
Fekete pillangó bársonyos teste
Rámhull, s puhán betakar.