Kedves Lona!

Tudod, engem az eddigi életemnek a megfigyellése, a tanulmányozása megtanitott arra, hogy az emberközötti kapcsolatok két harmada abban ment tönkre, fejeződött be, hogy az ember mindig a másikban kereste a hibát Mi mindannyian tudjuk, ha az ember keres valamit, akkor találni is akar, és igy mind talált is okot a másiknál. De ha mi fals úton indulunk el, akkor ne csodálkozzunk, ha nem találjuk meg az igazi okokat. Én mindig azt a tézist pártoltam, és pártolom is, ha vami nállam valakivel nem stimmel, akkor először az én oldalamat, az én tetteimet tegyem a mérlegre, és ez sokszor szügségtelenné is tette a másik oldal megvizsgálását, mert már nállam megtaláltam a hibát. Ez a hiba megtalálása azonban nem biztos hogy az oka is volt a probléma bekövetkezésének, de mint kiindúló pont, egy meghatározott jelentősége volt a kapcsolat minőségére, Nagyon sokszor ugyanis egy kapcsolat elromlását nem az akció, hanem a reakció, fejtette ki, ami sok esetben azt jelentette, ha én másképp cselekedtem volna, mást mondtamm volna, vagy egy kicsit jobban becsomagoltam volna a mondani valómat, akkor az a másik teljessen másképp reagált volna, és nem ott kötöttünk volna ki, ahol ma vagyunk.

Ebben az esetben és ebben a pontban biztos, ha nem jöttem volna otthonrol el, és nem hoztam volna magammal a gyerekeket, akkor több mint valószínű, a menyem nem ez volna, és nem svájci, de ez még nem bizonyitja hogy ez a probléma sem létezett volna, és így tovább, és így tovább, minden egyes lehetőséget megvizsgálva, még mindig, vagy a fals úton vagyok, vagy hiába is kersek, nállam nem találom meg az okot.De még ebben sem vagyok biztos.

Bocsáss meg, hogy ismét sokat írtam, és

üdv Tóni

Kedves Zsolt

Lonának leírtam, micsoda katakombákban keresem az utat, de sajnos még nem találtam meg. Még csak egy kis idézetet fűzök hozzá Hermann von Helmholtz-tol:

Aki tudományos munkájának mindig rögtön a gyakorlati hasznát keresi, biztos lehet benne, hogy hiába keres.

Köszönöm szavaidat, és

üdv Tóni

.

Kedves Samvay!

Én azok a kevés szerencsés gyermekek közé tartoztam, aki két Tisza mellet lakott. Úgyanis Óbecsénél folyik el az élő Tisza, de még ma is megvan az úgynevezett Holt Tisza, amikor az 1700-as években a Tiszát kiegyenesetitették. MI csak a nagy Tiszát és a kis Tiszát ismertük, MI a kis tisza mellett laktink, a nagy Tisza, olyan két kilóméterre volt tőlünk. Ma azonban az emlékekben nincs külömbség a két Tisza között, az ő egyedülálló szomorúfűzfáival. Az első csókot is egy olyan földigérő fűzfa alatt adtam, ahol a többi sétálók nem láttak bennünket.
 Sok ismert ídézet közül azonaban ez is egy, amelyet George Bernard Shaw írt és amelyiknek az értelmével nem értek egyet:

Egy nő még akkor is emlékszik az első csókra, amikor a férfi már az utolsót is elfelejtette.

Én pedig azt az egyet sohasem fogom elfeledni.

üdvTóni

Kedves András!

Az ember sok mindent elfeled, a hosszú évek során, de bizonyos dolgokat a gyermekkorábol soha. Ez valami olyasmai mint a katonaság egy ember életében. Egy  vagy két évig volt katona, de egész életében eszéba jut valami bizonyos körülmények között, amikor a katona idejébök tud valamit elmesélni, Én egyszer az én nagybátyámat megsértettem, akkor még gyerek voltam, mert állandóan, mindenre valamit tudott mondani ami vele megtörtént  a katonaságnál. Egyszer azt mondtam, ha minden megtörtént vele amit nekünk mesél, akkor biztossan több mint tiz évig kellet neki szolgálnia. Most már rájöttem, hogy egy rövid kis epizódot is a gyermekkorbol, nagyon részletessen is el lehet mesélni, és az ember hajlik a dolog megszépitésére is.

Köszönöm, hogy olvastál. és

üdv Tóni