Még van egy kis időm elmondani,
Milyen is a veres-narancsszínbe játszó,
Fekete sávokkal festett naplemente,
Mielőtt a nagy korong a sötét tóba fúl,
S reszkető lég-vizek fogják körül este:

Fenségesen nyugvó, erejétől fosztva,
Ki ránéz e világra óvón és szótlanul,
A nyüzsgő bolygó-népre, mely fárad, s nem tanul,
Csak használ és ürít, míg büntetlen lehet,
Aztán lebukik, felhőkbe rejti arcát alul.

Lángoló lándzsáit pedig félik késő délig,
Hol enyhet remélnek előle égett testek,
De egyenlőn süt azokra, kik harcolnak még, vagy elestek,
S temetőn nyíló virágot is szép fává nevel,
Csontot melenget, anyókát karjában hozva el.

Hol vagytok, ti bátrak, megállni a fényben,
Hogyha emészt, árnnyá ne legyetek egészen,
Becsülni az eget, s e Földet sem megtapodni,
Szemlélgetni csak az érő, pihés, szép barackot,
S a földműves kezét, mi dolgos, de nem kapkod?

Ott ülni verandán békés véget várva,
Mikor a hévség ó-bronz délutánba ömlik,
Csöpp gyermekkel lábnál, ki még csak találja,
De nem keresi tudni az édes ízű szót,
S nézni csodálva a nyugvó, örök Napot,

Karos hintaszékben, telve jó vénséggel,
Megálmodott álmoktól mindvégig részegen,
A szerelem óráin időz csöndben lehunyt szemem,
S míg marcipános selymük szétolvad a számban,
Szelíden kinyújtózom a halálban,

Úgy legyen.

2010-01-22