Negyvenegy évemet adtam el a múltnak,
S ő gondolván, hogy mindjén jó haszonnal túlad,
Vásáros, sáros sátorába szórta,
Kacatjai közé, hol zseblámpa meg óra,

S emlékek hevertek szerte szét a földön.
Hiú reményben, hogy időm nem hiába töltöm,
Valami jobbra vágyódva nyúltam közéjük,
Hogy cserébe fénnyel töltsenek sötét űrt.

Mit vártam hát? Hogy szerelmünk papírra írva
A gondolat legalább nem száll feledt’ sírba,
Túlél végtelent, időt, fagyos csendet,
Halott, alvó lelkeket egyszer megrenget?

Üveggyöngyeim, ím, semmit sem érnek,
Mindjük egy-egy karcos, nosztalgikus ének,
Nemlétből vajúdva formálta kő-szívem.
Kezem mégis rajtuk szívesen elpihen.

Mit kezdenék hazug, megromlandó pénzzel?
Belőlük nem lesz sosem egyforma kétszer:
Üveggyöngyeim, ím, minden vagyonom,
Szegénységem éltet, s ha felveri is gyom,

Düledező házam lehet otthonod,
Hol macska nyivákol, belül tűz lobog,
A kamra érett, ó befőttekkel teli,
S a szántón künn hullámzik a hajas tengeri.

Szabadságra mentem az őrült valóságból,
Jövő pihen asztalomon, s gyertyaláng táncol,
Újra figyel bensőm, új csodák kellenek,
Visszavarázsolni múlt időm nem lehet.

Ha lesz még helyrehozni vissza negyven évem,
Add, óh, Uram, hogy napjait tisztán éljem,
Hadd akadjon páros, kereszt zönge rím,
Add előmbe játszanom üveggyöngyeim…!

2010-08-01