Nagyon-nagyon régen, amikor bánatom volt, az én oltalmazó, öreg barátom árnyékában kerestem búvóhelyet. Sűrű lombjai óvtak, elrejtettek, hosszú, göcsörtös ága elringatott, és oly megnyugtató volt erős, kérges törzsének dőlni, szélben zizegő koronája énekét hallgatni.
- Megint rossz voltál? – sóhajtotta a fa, és szelíden suhogó leveleivel megsimította az arcom.
- Iii-gen – hüppögtem átkarolva és könnyeimmel öntözve a százéves vén tölgyet.

Most is jó volna ilyen menedékre lelni: szorosan átölelni, a vállain sírni, sírni, sírni, és ő meghallgatna. Közben elteltek az évek. Én nem lettem jobb, és a világ sem változott, csak kicsit magasabbról szemlélem ugyanazt, a perspektíva tágult. Már nem lehet elbújni: tetteink vagy szavaink súlya, mint hatalmas ólomgolyó, bokánkhoz láncolva hömpölyög. És sok ilyen golyót húzunk magunk után, amíg végleg meg nem bénít terhe.
Azóta egyszer éreztem már ezt a biztonságot. Széles válla volt, akár a tölgynek az ága, és én elfértem rajta minden béklyómmal, könnyedén elbírta súlyom. Szerelmes suttogásunk elnyelte a kölcsönkapott lakás bársony éje. De egy fa sem él örökké. Idővel kivágják, fájából tüzelő lesz, tüzénél idegenek melegszenek.
Sötét utcákon bolyongok, a metsző szél átjárja vékonyka ingemet, vaskapuk zárulnak be sorra előttem, és én erőtlenül bámulok a tátott szájú oroszlánfejekre. Hol van az a nyitott ajtó, s hol van az a szélesre tárt kar, amely még befogad?
Rossz voltam. Megint. Újra és újra megteszem. Tegnap még engem bántottak, ma én bántok tovább. Már nincs ki megfeddjen érte. Végtelen a tér és az idő, és rajtam kívül nem valós semmi, minden csak bomlott elmém lázas szüleménye. Rémálom. Már nem emberek ők: ténfergő vadidegenek, akik nem látják egymást, csak saját tengelyük körül forognak kifulladásig, s azt hiszik célt érnek valahol. Ahhoz előbb össze kellene kapaszkodniuk, de sötét erő rabjai lettek, amely szétválaszt, nem pedig egységgé kovácsol. Már nincsenek tölgyek.
Gondolatban elpusztítom ezt a félresikerült világot.