Virágoztunk mi már együtt, mint a fák,
tündökölve a másik szépségében,
drágakövek fénye, hajnali sugár,
villanó varázslat egymás szemében.

Voltunk mi már itt folyók medre régen,
ezer szállal köt magához a táj,
deres vén tölgyek repedésében
áttelelő bogár, s aranyló kalász.

Leszünk mi a hajnal, és leszünk az éj,
szerelmes ének, mit hoz a folyó,
napsütötte völgyek, sziklameredély,
és ősök szava, ha susog a tó.

Így suhanunk együtt az ősi kikelettel,
nem lesz vége sosem, s tán kezdete se volt,
megújuló tájjal, tavasszal, telekkel,
a végtelenbe fel, honnan sámán dobolt...