Késő este volt már, mikor a négy letakart holttestet berakták egy fehér furgonba. A negyedik volt az enyém. Jól láttam, ahogy élettelen lábam lecsúszott, mikor próbálták a szürke ruhás emberek elhelyezni egy szűk ládában. A furgon lassan távolodott,

Még hosszan néztem utána, végül teljesen eltűnt. Furcsa, de jól éreztem magam. Egy darabig figyeltem, ahogy botorkálnak a helyszínelők, és elsuhantam… vagyis… most vettem észre, hogy nem vagyok egyedül itt a magasban: három aprócska fényt láttam

magam körül. Emma! – te vagy az? –  mert megéreztem őt az egyik fényben, de az érdekes az volt, hogy Róbertet és Zsuzsit is éreztem ugyanolyan erővel, mintha ismerném őket. Valami könnyed, egészen letisztult szeretet van itt a levegőben, az élet igazi lángjai! Figyeltük egymást, új érzékeink egy felsőbb örömöt észleltek, ami itt nem ér véget sohasem.

Mennyi ideje lehetünk itt? – gondoltam, és Zsuzsi lefele intett. Most látom csak, hogy már nem is halálunk helyszíne felett vagyunk, de akkor hol? Talán már nincs is idő!

A négy fényalak elérte a szélességet, honnan nincs visszaút a földi életre. Négy újabb lélek a teljességben.

Szántó Emma a harminckettedik, Völgységi Zoltán a harminchetedik, Tercel Róbert a harmincharmadik és Tercel Zsuzsanna a tizenkettedik életéve után léphette át ezt a szélességet.