A felüljáró lejtőben végződött. Száguldva haladt öreg Iveconk, ilyenkor mindig gondolataim sokaságát hozom. Talán a sebesség, vagy az elfutó táj látványa okozza ezt, pontosan nem tudhatom. Az idő gyorsabbnak tűnik, legyőzök valamit, ami kiváltja a mélyebb elmélkedést. Álmodozás volna? Képek az elérhetetlenről? Fantáziába torkollik a gyorsaság? Mennyit adhat egy megtett út nyugalmi állapotban?
Egyenletesen gyorsuló nyugalom, mondaná a természet- és a lélektudomány összegzése! Valóban az. A legjobban ezt szeretem munkámban. Igaz, egy zárt fülkében vagyok, a sofőr és én, mégis szabadságot érzek. Nem szólunk egymáshoz már száztíz felett, csak érzünk, érzünk valami fonódást a távolsággal, a térrel, a magassággal, az aktívitással, és a pihenéssel. Hatására szótlanok vagyunk bár, de gondolatink beszélnek. Két külön világ egyazon állapotban, mely látja a jelenséget, felfogja, de nem fontolgat rajta micsodát, tudja hogy benne van, mégsem kérdez, elfogad és halad, egy belső rend a tér-időben.
A dobozos Iveco elérte a lejtőt, hirtelen megbillent minden gondolat.