Őszi éj Pesten

Baktatok a rángó, sikoltó éjben,
gennyes az utca, vég-sebeket hord, –
girhes macskaként szegődik hozzám,
és hamisan ámítva rappel a Hold.

Tékozló túrásba téved az elme,
pazarló gödrökben ring a sötét,
falakról csurog csöbörből-vödörbe
a csömör, a vizelet és a köpés.

Fogtörő kátyúkba süllyed a nézés:
ma sincs pénz, hibába kellene száz,
csak karókra és sunyi küszöbre futja;
csalt milliók forrnak, – olvad a máz.

Eldugott padokon csövesek – sorra,
útpadkán, koszban ülnek fiatalok,
részegen-bambán lesnek a sorsra:
küldhetne már egy rossz Ikaroszt.

Alszik az egyterű nagy vasaló,
álmodik olcsó, ám tartós hidat,
megállóját őrzi tucat csíkos mellény,
szundikál bennük a munkástudat.

Örömlányok hada lófrál a pályán,
odébb a stricik osztják az észt,
snóbliban nyernek vándorhatalmat,
s újra elosztják a pecsétes pénzt.

Kellene már egy monszuneső ide,
tapad a szenny és bűzlik a por,
Dunába fúlna a város összes mocska,
de nincs rajtunk áldás, ez nem az a kor.

Baktatok a szennyes, szagos sötétben –
seperni kéne, de sittet senki se hord -,
girhes macskaként szegődik hozzám,
és hamisan ámítva rappel a Hold.