Úgy maradtunk itt, mint a hordalék,
mit bömbölve hordott szennyes ár,
s most a tűnő özönvíz után,
mi, roncs asztal, törött kocsikerék,

egymástól messze zajló életek
örökre számkivetett tanúi,
szétszórva, elemek háborúi
tomboló viharok szelében.

Halomra dől minden, egy pillanat,
s nincs már, az ember néz, várja a véget,
mint tornádót Drezda falainál.

Hang nincs, csak kép, hiába kiabál
az öreg néni - eltört a mécses -,
csak hordalék, lom, szenny és szavak...
 

Az egymáson segítünk hazugsága,
gátakat áttörő víz, gomolyog,
s az ezer éves ugar mosolyog,
mint elöljárók arca a kamerába.

Ó mi segítettünk, igen, sokat,
ha nem is azokon kiknek oda már
mindenük, de magunkon legalább...
Persze még sógorokat, rokonokat.

Nem is érdemelsz mást, ó, "összetartó
magyar", csak triannont és verést,
s, hogy a jég verje el a termést.

Rég volt Pozsonynál csata, s a zászlót
már nem tartja senki. Csak aratni
akarunk? Ember, ki fog itt vetni?