És míg a gép…

A zene szólamai
Egybeolvadva gépek zajával
Idegesítő monoton
Ülök, hallgatom
És míg a gép
Apró szikrákat szór
A zene csak szól
Szemeim kicsit becsukom

Egy oly régi dallam
Még a fiatalságom idézi
Fájó elmúlás
Ma már minden más
És míg a gép
Fáradhatatlan zúg
Fülemben egy dallam búg
Belém kötnek az emlékek

Lehetek én

Véget nem érő álom
Mely a fellegekbe emel
Forró sugara a napnak
Mely, lágyan átölel

Lehetek csillag
Fénylő az égen
Lehetek dallam
Elfelejtett régen
Vagy egy szó
Igaz szívből jövő
Lehetek a múlt
Vagy maga a jövő
Lehetek virág
Mezőn illatozó
Vagy egy fűszál
Szélben hajladozó

Lehetek én minden
Szélvész, tomboló vihar
Vagy jóságos Anyaföld
Mely lágyan betakar

Mit képzelek én?

Mit képzelek én?
Csalóka álmokat osztogatva
Szavak tengerén
A világot megváltani akarom?
Itt, hol lelkem elkárhozva
Csak céltalanul,
Bolyong, botladozva, vakon

Hogy lelketeket
Üde árnyékként körülfonva
Majd a szeretet
Újra és újra életre kel
Mint cikázó villám felvillanva
A nyár kék egén,
Új hangokkal felel?

Ti hisztek nekem.
Elhiszitek, hogy képes vagyok
Bírja még kezem
Hogy tudom még játszani
A dallamot, s lesznek még napok
Boldogabbak, s
Szebbnek fog látszani

Minden…

Én már nem hiszek
Semmiben sem. Megtanultam már,
Hogy az erős szelek
Megtörik a fát, az embert
Aki csak egy kicsit szebb világot vár
De megtörik,
Amiért szólni mert

Szemeim becsukom

Leülök asztalomhoz
Már ki tudja hányadik cigarettám füstöl el
Betöltve a szobát fanyar illatával
A zene halkan szól
Szöveg nélküli.
Hisz a magánynak nem kell a szó
Csak a zene.
Társnak, most az is jó
Nekem

Gondolkodom.
Életemről.
A múltról
A jelenről, s
Hogy mit hoz majd a jövő
Sorsom könyvében mi az
Mi előre meg van írva
Mely oldalak vannak
Könnyekkel átitatva
S vajon hány oldalas lehet?
Mennyi benne a tél, s
Mennyi a kikelet?
A zene meg csak szól.
Benne egy gitár hangja
Sír a távolból
A dob halkan kíséri
Szívem átveszi a ritmusát
Érzem minden dobbanását
Néha beugrik egy emlék
Ráül mellkasomra
Nem érzi, hogy már elég

Felveszem a gitárom
A húrok élesen vágnak ujjaimba
Jó ez az érzés
Én egyenest imádom
Mikor a dallam
Belekeveredik a füstbe
Halkan

Szemeim becsukom
És eljátszom az életem

Könnyeket láttam

Könnyeket láttam apám szemében
Mellette jó anyám csendben sírt
Némán üldögéltünk a konyhában, s
Néztünk egy darab újságpapírt

Petőfi szebben nem írta volna meg
Suttogja, s takarja két szemét
Kérges kezei megremegnek közben
Zavartan igazgatja szemüvegét
És csak ülünk ottan.
Mindenki büszke
Arra a pár kinyomtatott szóra,
Melyeket
Anyám olvasott a csendbe,

Alig hallhatóra

Még egy kávé

Még egy kávé.
Cukor nélkül, hisz édes az élet.
Nekem nem sokat nyújt, de
Nem is nagyon kéret.
Ha akarok, megyek az úton.
Lépteim olykor hosszúra nyújtom
Nehogy lemaradjak,
Mert a villamos nem vár.
Ha későn érek oda
Kattan a zár.
Félrelöknek.
Mehetek a fenébe.
Vagy köthetem fel magam egy közeli fára.
Nem gondolva a holnapra,
Pontot téve a mára.
Lengedezve a szélben, mint
Fáradt falevél.

Még egy kávé.
Instant- ízzel.
Kevés granulátum, forró vízzel,
Cigi,
Rohanás.
Mocsok mindenütt.

A tömegből valaki orron üt.
Felébredek.
Megiszom a kávém.
Cukor nélkül.
Hisz édes az élet…

.Hópihe szonett

Oh, bár csak lehetnék fehér hópihe!
Kis szállingózó gyermeke a télnek.
Melyet Isten, védelmező két keze
Teremtett meg, ily csodásnak és szépnek.

Hogy legyek oltalmazó takarója
Az ősszel vetett, gyenge búzaszálnak.
Hogy a télnek is legyen pillangója
Ne csak a forró, napsugaras nyárnak.

S festeném akkor fehérre a tájat.
Díszítenék ki csillogó testemmel,
Minden árva, lombját sirató ágat.

Lennék párnája kicsiny hóvirágnak, s
A hófehéren tündöklő fényemmel,
Tiszta kabátja e sötét világnak.

Intellektuális létem peremén

Intellektuális létem peremén
Üres fejjel lógatom a lábam.
Karikákat rajzolok tollammal a
Körülöttem lévő sáros pocsolyában,
Merengve a múlton.

Kellett ez nekem?

Írni gondoltam.
Én?
Ugyan!
Csak kínlódok.
Idegeskedve azon, hogy
Vajon Ti mit szóltok.
Keresgetve a szavakat,
Képeket, melyeket lefesthetnék
Ezzel a három színnel
Itt a lyukas zsebemben.

Szavak tengere meg csak
Egyre zavarosabb.
A gyöngyszem, melyet oly régóta keresek,
Eltűnik a szemem elől.
Én meg, mint egy jó mártír
Tűröm ezt a kínt.

Ma is a dagályt vártam.
Intellektuális létem peremén,
Üres fejjel,
Tollammal köröket rajzolva,
Lóbálva a lábam…

Hinták

Tompán üti a némaság
monoton dallamát a mában
Holnapok fényét rejti el
a múlt, egy suttogásban
Elhajlik a tér
Véget ér az álom
Lehetett volna szebb is
de én nem bánom
soha azt a pillanatot
mikor megláttalak ott
Azon a nyáron
a hinták melletti fűben

Meghálálni tudom e majd

Meghálálni tudom e majd
reám költött éveid, s
intő szavaid tengerét
Könnyeid
melyeket pazaroltál
egy tékozló emberért
Kezeidnek lágy oltalmát
első lépéseim során
A felvarrott gombokat
csínytevéseim után.

És az imáid értem,
mikor távol voltam tőled
Akkor, mikor háború szelei
szelték a felhőket
szórva nyomort s halált
elpusztítva embert, erdőket
Majd öröm-könnyeid
Viszontlátásunk során
Meghálálni mindezt
sosem tudom anyám

Viszony

Hánynom kell
Viszonyom van térrel
idővel, hol
kárhoztam el végleg
Megfertőződve
a vérbajban vonagló világ szennyével

Feladtam a reményt
Hangomat beleköptem a szélbe
Lelkem osztottam, míg volt
/Annak is, ki nem is kérte/
Rabul ejtettek ideológiák
Hideg márványba véstem a nevem
Öltem
Embert s állatot
Vérrel volt átitatott becsületem

Istenítettek néhányan
majd feszítettek keresztre
Hátamba hideg tőrt szúrtak
/Nem szállottam mennyekbe/
Egyszemélyes poklomban égek
Ma is
Itt
Örökre

Kavicsok VII.

Nem tudom letenni
Nem is akarom talán
A toll a kezemhez nőtt
Olykor állok az ihlet oldalán
/Néha ő is az enyémen/
és csiszolgatom kavicsaim
Mígnem fényesek lesznek egészen
hogy Neked adhassam őket

…

Dohányzás-ellenes nap van ma
Számban füstöl most is a cigaretta
Elhagynám én,
de akkor, az életben, mi örömöm maradna?

…

Tömik a fejem a politikával
Pocskondiázzák egymást
/az mondják: énértem/
Azt egyik sem akarja elárulni
holnap, lesz e miből megélnem

…

Ellenem van az idő és járása
Egyre csak fogynak a pillanatok
A nap meg, még alig sütött rám

…

Felhők takarják el a csillagokat
A holdnak is pitvara van
Eső lesz. Vihar is talán
Kicsinyke otthonunkban

Pecséttel a homlokomon

Követ dobnak rám, gyűlölnek
Itt, ahol születtem,
Magyarnak

Megpecsételtek már akkor
Hatvankettőben
Azon a téli reggelen,
Amikor a jégvirágos ablakon
Beszűrődő fagyos napsugár
Végigsiklott a kopottas falakon
Megpihenve egy pillanatra
Édesanyám elcsigázott arcán
Apám kérges tenyerén
Ahogy azt simogatja

Hordom a jelet.
Mi mást tehetnék?

Tűröm a rúgásokat nap mint nap
Harcolok a magam módján ellene
Szerzek új sebeket a csatában, melyet
Tudom előre, elvesztek

Sokan feladták. Elmentek
Elhagyták a szülőföldet
Idegenbe keresve a boldogságot.
Könnyeket hagyva maguk után
Temették el e bezárt világot
A gyűlöletet, mely lassan beivódik a csontokba

Én? Én itt halok meg már
Ezen a földön
Pecséttel a homlokomon

Ősz szonett

Lassan lopakodó koraősz-napok
Sárguló pázsitot taposnak éppen
Hársfalevelek, mint halovány lapok
Utolsó táncuk lejtik kéz a kézben

Hűs szellő játszik Tisza fodros vizén
Pajkosan kergetve egy kis hullámot
Kecses szitakötő násznak kezdetén
Fakó nádas szolgál piciny virágot

Csupasz nyárfák siratják a tegnapot
Tavaszi éjek langyos csillogását
Igézik két fáradt reccsenés között

Hold kergeti hidegen a fáradt napot
Felhő rejti el fényes ragyogását
Lehull csendben, s a nyárba, ősz költözött

Kavicsok VIII.

Meg akarják mondani, mit tegyek
Nekem,
ki már voltam félholtra verve, s
bilincsbe zárt kezeim
minden fájdalma
emlékeztetett
az életre

Most mégis hallgatom hangjuk.
Nagy úr a szegénység.

…

Betört az ókor napjaimba.
Rabszolgavásárra megyek.
Erőt szedek karjaimba,
tettetem, hogy bírom még.
Hogy a tüdőmben a lég
csak azért sípol, mert megfázva vagyok, s
fogam is csak négy hiányzik.

Lelkem mélyén szégyellem.
Talán, nem nekem kellene

…

Százak sírnak a koporsó mellett.
Gyermekei szeme előtt rugdosták agyon
csak azért, mert tavaly egy barom
cserbenhagyásos gázolást vétett

Szólni akart az embereknek
Senki sem hallgatta…
Csak rúgták
…

˝Szép az élet!˝- énekli a Pa-Dö-Dö
Nekik
Talán

Könnycsepp leszek

Üres papírlap előttem.
Gondolataim kuszaságait vetném rá.
Vajh minek?
Kinek?
Fájdalomból jutott már neked is.
Mindenkinek.
A szép meg,
kihalt már belőlem.

Te még
talán látod az emlékét.
Hiszel bennem kitartón.
Egyenként szeded a mohás téglákat
melyeket raktam magam köré.
Egyetlen mosollyal szakítasz gátakat
S engeded szabadjára szívem.
Megtűrsz,
szeretsz híven.
Lesel, mikor nem vagyok.
Félsz.
Én meg semmit nem adok cserébe neked.

Nem fogom,
nem foghatom a kezed.
Nem járhatom utad.
Nem láthatom az eged
melyen szemed utánam kutat.
Nem lehetek tiszta víz a pohárban,
hogy szomjad oltanám.
Nem lehetek tavaszi fuvallat,
hogy tincseiddel játszhatnám


Könnycsepp leszek a szemed sarkában.
Kezed hozzám ér majd.
Letöröl talán,
vagy halok meg ajkad forró csókjában

Szabadon

Megpihenni szeretnék
Leülni egy út menti kőre
Behunyt szemekkel ölelném át a csendet
S nem néznék a szembejövőkre

Csak lehajtanám a fejem
Hagynám, hogy a szél a tincseimmel játsszon
Szabadon, mint ahogy csak ő tud, s
Nem hagynám, hogy tovaszálljon

Most és Mindörökké

Elveszni kéne.
Elbújni a világtól
itt,
hol fehér hópihék takarják az út porát,
hol nem lát ellenség,
békén hagy barát.
Hol a szél ad erőt,
mint hullámnak a vízen.
Szabadon száguldva,
míg én minden megtett lépésem
átkát viszem, s
egy újabb lépéssel
tagadom meg magam.

Most is.
Mindörökké.

Lopott percek

Önző tán a cél,
kisajátítani akar.
Embert,
szívet,
most rögtön,
hamar.

Nincs idő elég.
Érzed,
hogy közel a vég.
A most kell!
Nem számít jövő,
az sem, hogy
mi volt rég.

Szakítasz kiéhezve
az életből
percet, s
órákig nézed.
Kérdezed magadtól,
tényleg ez kellett?
Majd nyúlsz
egy másik után.

Bután nézel
képébe a napnak.
Farkasok üvöltenek,
a torkod után kapnak.
Megrágnak,
cafatokban hagynak.
Véresen,
sárguló emlékképek között.
Észre sem veszed,
a magányod zöldbe öltözött.
Új hajtás nő
a megkeményedet kéreg mögül,
szíved letörné, de
elméd tudja,
nem sikerül.

Élhetnél
Életet,
de a perceket
lopod.
Gyűjtöd őket.
Évekké halmozod,
és, ha majd tele lesz a dobozod,
átkozol
minden percet,
pillanatot,

magad,
mert utánad
semmi sem marad.
csak egy keserű íz a szádban
mely megöli lelked.

Ezredszer talán

Pengeélen

pengeélen egyensúlyozva
toborzom az éveket
elhessegetni próbáltam előbb de
rájöttem nem lehet

most hadat gyűjtök
sereget
rongyos ruhájú perceket
forrasztok egymás mellé csatasorba
órákból kovácsolok erős várat
minden napból kapuzárat
hetek s hónapok lesznek őrzőim az úton
melyre készülök

ha elfáradok majd
egy esztendő-kőre leülök
pihenni

örökre tán

Nem tudom

Nem tudom minek nevezzem magam
Állat vagyok e, avagy isten
Létem,
két valóm harcol idebenn
Ölök
Szeretek
S, a halálért könyörgöm itten

Hajnali séta

Sokadszor rabul ejtett pillanat
Megannyi fénycsóva a folyó felett
Elhaló csillagok suttognak mesét
Neked
Nekem

Kedveset

Térdre borult fűzfa sóhajt a hajnali szélben
Halk hullámok mossák az iszapos partot
Szajkó száll ki a nádasból félénken
Vissza-visszanézve
A fészekre, mit otthagyott

Ezernyi hangjával hív az ébredő erdő
Harmatcsepp csillan apró harangvirágon
Új nap születik
Emlékké válik a tegnap
S lesz egy az utolsók közül ezen a nyáron

Hozzám bújsz

Remegő tested válaszra vár
Lágy csókom szárít fel szemedből könnyeket
Szívem egy jól ismert dallamot búg
Rólad
Rólam

Csendeset

Csak a csendem

Csak a csendem zavar,

mikor balgán azt remélem,
hogy kiáltássá lesz

halálom után.

Lepattogó zománc

Fény után könyörög hideg reggelem.
Vérbefagyott álmok tűnnek rendben el.
Hogy merre mennek? Hiába kérdezem .
Néma csend a válasz. Senki nem felel.

Már csak az utam keresem kitartón.
Mint kő gördülök le fagyos dombokon.
Sziklákkal ütközöm, akár egy vak gnóm,
kit most engedtek rabságból szabadon.

Lelkemről lepattogó fehér zománc
peng ridegen a jéggé vált könnyeken.
Miközben mélyebbé válik minden ránc
s vér már alig folyik át az ereken,

zúzmarássá válik a csillagos ég.
Lejár az idő, mely oly sok volt nem is rég.

Különös álmot éltem

Pillangó voltam egy gyönyörű réten,
S mint szellő játszottam zsenge fűszállal.
Majd kicsiny felhő lettem fenn az égen.
Álmokat kergettem dús napsugárral.

Arcomra, Hold festett piciny csillagot.
Életre keltettem minden új rügyet.
Zöldbe öltöztek a szürke nappalok,
S dallammá váltak a hideg reggelek.

Hangokból születtem tavaszi szélnek.
Kút voltam száraz sivatag közepén.
Sokan aranyló homokszemnek néztek,
Pedig szikla voltam még az elején.

Vad folyású patak zord hegyek között,
S felettem csak egy keselyű körözött.

Egy friss kereszt előtt

Némán állok.
Lehajtott fejjel engedem a szélnek,
hogy hajamba túrjon.
Ő játszik.
Én könnyekkel küszködöm

Fejfád lágyan megtörlöm.
Első karácsonyom lesz nélküled.

Próbálom visszaidézni az éveket,
mikor még nevetve lested
ahogy ragyogó szemekkel futottam karjaidba,
mert a karácsonyfa alatt egy szaloncukrot hagyott a Jézuska.
Melyért, talán az utolsó garasod adtad.

Kérges tenyered érintésére.
Mindig mosolygó, szürke szemedre.
Munkába görnyedt hátadra.
Lépteidre, ahogy a kapuig kísérsz,
s utamra engedsz.
Ahogy a „csókolom”-ra
egy „adj Isten”-nel,
vagy épp, egy „ Isten áldjon”-nal felelsz..

Még aznap is, mikor az almát vittem.
Egy szóra meg nem álltam.
Siettem.
De te már tudtad,
hogy akkor látsz utoljára.

Nem szóltál.
Csak megsimogattad fejem,
s nekem, talán örökké fájni fog idebenn,
amiért észre nem vettem,
ahogy utadra indulsz…

Bármit írhatok

te szereted minden betűm.
magam se tudom miért,
hisz csak ócska szavak kellékei.
Rossz emlékek,
melyeket feledni szeretnék.

Túl kevés benne a szép,
jó adagnyi szenvedés
fekszik minden sorra.

Az óra?

Egyre sebesebben üti a perceket
s lehet, a következőt
meg sem érzem már..

Bilincsekben

rózsaszín hegyek felé megyek
hol csendesek az emberek
s a lankákon gyémánt-fű ragyog
örökké tavasz van
nincsenek fagyok
szivárvány fut át a türkiz égen
lábam előtt aranyrögök...

s bár minden oly gyönyörű
én itt is csak követ török

Kavicsok XIX.

Felhők verik bilincsbe a napot
Almafavirág száll a délkeleti széllel
Fecskepár keres az eresz alatt fészket magának
S az utcán öreg ló bandukol rozoga szekérrel

Új vakond túrja frissen ásott kertem
Méhek táncolnak kicsiny, kék virágon
Zsenge fű borítja be a ház előtti árkot
S halványzöld selyeming díszeleg a fákon

Tavasz lett
Megint


Te hajtasz, hiszel bennem

én

Talán sötétebbnek látom a világot
s félek kilépni a szélbe
Szemen köpöm nap mint nap
ő meg fellök cserébe

------ o ------

ha rám öltöd magányod
magányosabb leszek nálad
sivár pusztaság t'án
az élet meg
keserű epét hányat
akárcsak tegnap

pedig ma Vasárnap

------ o ------

kávét főzök
a szokásost

keserűt, mint az élet

s ha van itthon, teszek egy kis rumot is bele
csak úgy
az íze végett

Kavicsok XX.

Csak egy árnyék vagyok.
Megbukott kisdiák, kit
az indák gúzsba kötnek
s lehúznak a földre kegyetlen.
Olykor szavak jönnek
(egyre ritkábban)
s én tehetetlen
csak fekszem a hűvös földön,
dühtől könnyes szemekkel,
leteperten.

…..

Vagyok a végtelen
s a határtalan,
a fény,
láthatatlan.
A tudomány
és ostobaság.
Bánat,
Vigasság.
Talán jó bor is lehetne belőlem.
Sötét palackba zárva
lenn a pince legmélyén,
hol árnyak uralják a teret.
Hol mindegy, hogy tél van e,
esetleg kikelet.
Vagyok kietlen pusztaság,
háborgó tenger.
Feneketlen kút,
mely minden szart elnyel,
átrág és kiköp.
Talán szebbnek, mint volt
s akkor elégedetten nézhetek körül,
mert csináltam valamit
mi nem holt...

……

Belefáradtam az önsanyargató harcba magammal és a világot is békén hagyom.
Talán,
ő sem rúg akkor többé belém…

Nisus per saxa

Hó esik,
meghint.
Gyermekkorom emlékei villannak fel.
A töltés a Tisza mellett,
egy szánkó,
utcányi gyereksereggel.
Kacaj,
vidámság.

Most azon töprengem, mindez miért múlik el?
Miért váltja fel a tisztaságot a mocsok?
Miért tűnnek el a friss hóban hagyott nyomok?
Miért festjük szürkére az eget,
miközben abban bízunk, hogy újra kék lesz,
mert legbelül érezzük, megint kék lehet.

Ezernyi kérdés,
te is, én is tudjuk a választ,

Ellene mégsem teszünk.
Pedig megvan hozzá fegyverünk.
Csak épp a háborúból elég már.

-----o----

Harcom veszett,
feledés leple fedi orcám.
Csukott szememből fájdalom tör az ég felé.
Lelkem távozik,
mint olvadó hó az utcán.

----o----

Még egy hamis ígéret.

Elérhetetlen.
Mi meg mint jó marhák,
húzzuk az igát,
mint eddig is.
Szüntelen.

Félelemmel a csontokban.
Mert csak e kettő maradt már.
Az iga mely véresre töri vállam,
s a félelem, hogy holnapra tán,
elveszik fájdalmam.