Még nem tudtalak elengedni



Eszemmel tudom, hogy vég közeleg feléd
elengedni a túloldalra mégsem tudtalak én,
hogy kilépve porhüvelyedből utad megkezd,
Lelked még itt bolyong a lét-nemlét küszöbén                                
köztünk megbújva szoba levegőtlen rejtekén.         

A párnán fejed helye mély nyomot hagyott,
lepedődnek gyűrött ráncaiban tested melege
s benne megbújva ágyadban a gyötrelem ,
mint az életet,- a halált sem kaptad könnyen,
a végén, - a szenvedés és fájdalom kilincselt.

Végső sóhajod sötét szemfedél takarót vont föléd,
törékeny kezed  gyengülő szorítása egyre lazul
s alig érzem törékeny ujjaid, amint hozzám érsz,
fakó színtelen révedező tekintetedet már messzi
a távoli végtelent fény útját próbálja felmérni.

Elcsitult a harc, - nem mozdulsz, - elindultál,
hiába szorítom kezed. Te a fénylovon ülsz már,
még nem tudtalak elengedni, - lelkem béklyóban,
könnyem megáradt sós patakként  arcom áztatja,
fájdalomtól a sóhaj, - hörgéssé torzul a torkomban.




2008. október 3.