Behunyom szemem,
virág illattal szórt mesés
ösvény, hol utam vezet,
alvóvilág, melyben
feléled a képzelet.
A semmi ködén át jöttél,
szívembe szivárványt ültettél.
Lelkem csillagokba szállna,
megfürödne a holdvilágba.
Hiányzol,
távol vagy, mégis közel,
mint puha selyemfonál,
két karod ölel.
Szerelmed a legszebb fény,
egy darabka csoda,
őrizd velem,
ne hagyj magamra.
A végtelen éjbe merüljön
létem,
ott rejts el,
esdeklőn kérem.
Kincsem vagy,
mely életem tükrében
ragyog,
bűvös csókodtól
beleremeg lelkem,
szinte meghalok.
Fényes ősz hajjal
jössz felém,
az éjszaka sejtelmes,
sötét, lágy öblén.
Szeretnék mámorban
összesimulni veled,
érezd, örökre
S z e r e t l e k.
A fellegek kék egén
tiéd az életem,
apró csókokat
arcodra leheltem,
álmodból keltelek,
s az érzéssel betelve
tovább megyek.
Fájdalmam mosolyba fojtom,
elfoszlik, köddé válik,
az éj kékje kettéhasad,
de a pillanat varázsa megmarad.
Még az égi éden édes íze számon,
keresem érintésed, nem találom.
Sóhajom, talán lelked
közelében valahol
partot ér,
mert az álmom az
éjjel bársonyos küszöbén
véget ér.