Keresem a kulcsot, amivel megnyithatom különböző csatornák örömforrásait, melyekkel a bennem fogant priori állítások értelmet kapnak az esztétikán keresztül.
Gondolkodom, mi lehet az a fogódzó, amit mind ketten elérünk magasságilag, ami feljebb húz.
Aztán, ahogy redőnyöm megoldom, látom, aranypor szitál a levegőben, keringőzik néhány tűlevél a szomszéd vörösfenyőjéről, ahogy a busz elhalad, kompresszora éppen működésbe hozva a lefújó szelepet, miközben az aszfalton felém csorog árvízként a napfelkelte.
Nocsak!.. Hiszen épp ez az, ami akkor is felállít, amikor bennem sötétségek dúlnak, ellopva minden örömét az elért győzelmek felett.
Ugyan, mennyi lehet az én bajom, amikor fekete bogarak csillogásai összemásszák a földbe mart sebeket, s a rög beledől a barázdába, hogy egyenlő lehessen ismét a kifeszített talaj?
...Csak nézem, ahogy kotorják lábaik, szememnek porfelhőt nem érzékelve, miközben ők prüszkölve-köpködve káromolják az eget, hiszen nekik mindegyik léptem egy napi járás.
Majd ágat elérve megcélozzák a mennyek kapuját, pedig talán, ha térdemig érnek.

Látod, így lehetünk mi is az élettel. A nekünk rejlő távolságok mérhetetlen apróságok csupán az univerzum egészére, mégis, bütykös lábaink szívünkbe tapossák a lélek felszántott rögét, és nem vesszük észre a fényévekre lévő csillagok, galaxisok pulzáló akarását, ahogy formálódnak ködökből bolygókká, hiszen talán ők is biztos talajt álmodnak az örökkévalóságba.

Minden változó. ...A szerelem is.
Az élet millió formái sem csupán miattunk nőnek, hanem saját boldogságukat keresve születnek bele a létezésbe, szédülve barátot, szerelmet, családot.

Ahogy a reggeli fényben megvilágosulnak fekete mászó bogarak, úgy ér a felismerés engem is: - Részese lettem valami titoknak, valami külön nekem tartogatott csodának, amit más, másként él meg, így nekem maradhatott önnön felismerésem: Önzetlenség, erkölcs, lelkiismeret, bűntudat felettem áll ugyan, fogva tart, de mégis erényemmé kovácsolódik sejtjeim olvasztótégelyébe mind, ahogy viszonyulok, és viszonyul hozzám a világ.

Jaj, mennyi kudarc vár minden nap! Izmaim ernyedését okozva, arcomat komorság-ráncokkal fedve egyik felem, hogy a ráerőltetett nevetés legalább szememben csilloghasson, ha már nem látok szabad örömöket fogócskázni bennem.
Pedig dehogynem voltak!
Hiszen hány szerelmem volt, kik a legfontosabbat adták: Élni tanított mindegyik, így lettem egész!
Aztán újra s újra építem önmagam minden kudarc után, mintha az lenne éppen a legmélyebb árka bogárnak, embernek, galaxisoknak egyaránt.

...Hidd el az élet szépségét akkor is, amikor saját rögöd súlya oly hatalmas földrész már, hogy azon megtelepedett bánataid Atlantiszodat akarják. Mert ha fejed lógását azokra emeled, amik tüzek Benned rejlenek, akkor hatalmasabb fényességgel keltheted Te a földön mászó Napot, jó reggelt köszönve a hasonló szenvedőknek. S látod, már Te magad vagy a korlát, akibe én kapaszkodom, aki felé kérő kezek nyúlnak, aki megpörgeti ezt a sok szenvedőt itt, a mindennapi lélekemelésre való törekvésben.