Nemsokára jön, aki visz a műtőbe.

Egészen körbe, mint a karika,

egyik folyosóról át a nagy másikba,

ahol a műtő vár rám. Megnéznek. Jól van?

Csak számoljon már. Egy, kettő, három, négy,

s egy új dimenzióban kiállítások

szaladnak felém. Hát ennyi, verset kéne

még írni?. Alkot a hatalmas kéz

nem verset ír, hanem vés. Harcolni nekem

kell, ha megmarad minden emlékezetem,

s vállamat vágja bozótvágó kés.
Nem voltam még katona. Védekezésből

lehet, hogy ölni fogok? Vietnám, álom.

Óriási a fájdalom. Hallom 
valaki  kiált kötszert. S ébredezek már.

Kitolnak, raknak át, egy másik ágy. Visznek,

S mellettem ő az énem mosolyog.
Ő tudja nekem, mi fáj, miért, zokogok.