Az arcokon szürke  fátyol suhan át. Csak nézem, hogy miként  változik meg a szem, és a száj. Érdekes hullámok kerítenek hatalmába, melyek repítenek fel az égbe, vagy taszítanak le a hűs mélybe. Szomorú szemek néznek, de nem  a tükörbe, csak úgy a messziségbe, csak úgy a távolba  révedve. Néha egy-egy mosoly csak halványan a száj szegletében, megül csendesen és figyel némán, hogy más vagy saját teste milyen esetlen...
...mindenkinek van mit takargatni...az arcokra is kiül a félelem, hogy meg ne lássák a belső érzéseket, melyek a lelkünkben kavarognak...takargatjuk a szerelmet, a fényt, a boldogságot és a boldogtalanságot, a fájdalmat és ruháinkkal a télen felszedett kilókat. Takargatjuk az édes titkokat, a mosolytalan napokat, és azt az éjszakát, ami örökre bennünk marad...
Most a felhő is takarja a Napot és az esőcseppek fájón hullnak a forró betonra, majd folynak szét az utca kopogós macskakövén ezzel takarva a beton szürkeségét, fájdalmát...
Néha hiányzik a mosoly az emberek arcáról, a kedvesség és minden ami hozzátartozik, hogy egy ember jól érezze magát. Azt hiszem elfásultunk, vagy csak belefáradtunk a napi gondokba, gondolatokba. Már magam  sem tudom. Néha ok nélkül bántjuk a másikat, vagy csak bántó, fájó, sértő szavakat mondunk, írunk neki, mert nem érdekel a másik, csak leírjuk, csak kimondjuk, hogy mi lelkünk ne fájjon...de ettől még nem leszünk jobb emberek, legalábbis szerintem...
...azt hiszem kell az a napsütés és akkor mindenki mosolyogni fog...